Sziklaóriások és famatuzsálemek között a Vértesben

Az ötven kilométeres szakasz egyik felét már többször bejártuk, de Gánttól Kőhányásig, amerre most vezet az utunk, korábban nem kirándultunk. Körtúrát tervezünk: Kőhányástól a sárga jelzésen visszasétálunk Gántra.

Úgy számoljuk, hogy az egész nem lesz több 25 kilométernél.

A terep nem túl nehéz, a Természetjáró applikáció közepes nehézségűnek írja. Elhisszük, a Vértesben tényleg nincsenek magasabb csúcsok, megterhelő kapaszkodásra és ereszkedésre nem kell készülni, csak dimbes-dombos, itt-ott göröngyös terepre.

Gánt a Marsbéli tájra emlékeztető felhagyott bauxitbányáiról híres, és egy időben a szociális otthonában folyó dolgok miatt is bekerült a hírekbe a település neve – nem éppen pozitív összefüggésben. A bányatelepi árnyas park kísérteties pavilonjait hazafelé megmutatja a férjem.

Most a bauxitbányához képest az ellenkező irányba kell mennünk, át a takaros kis falun. Még soha nem jártunk a főúttól beljebb. Békés vasárnap reggel van, falunapra készülődnek. Éppen csak rácsodálkozunk a házakra, és máris a legelőhöz érünk. Az erdő úgy két kilométerre lehet, addig két bekerített legelő között homokos út vezet.

A villanypásztor mögött nem látunk csordát, csak egy táblát, ami veszélyes bikára figyelmeztet.

– Haladjunk – mondom, mert én még a szelíd tehenektől is félek, nemhogy a veszélyes bikáktól.

– Ja, pirosban vagyunk – vigyorog kajánul a férjem – tényleg mindketten piros túrapólóban jöttünk, és az októberi nyárban már letéptük magunkról a pulóvert, mellényt, amit egy órával ezelőtt még elálltunk.

Kilépünk. Kétoldalt a bekerített domboldal, mögöttünk a falu és a gánti bányákat rejtő erdő, előttünk a másik erdő. Amikor elhagyjuk a legelőt, felkapaszkodunk az egyik dombra, kíváncsiak vagyunk, mi van mögötte – egy jó nagy füves fennsík. Valaki azt írta, hogy nem különösebb a látvány ezen az úton – szerintem nincs igaza, percekig állunk, és csak gyönyörködünk a szavannaszerű tájban.

Később is különös hangulatú részeken vezet az út. A Pap-völgyben például egészen mesebelivé válik a táj.

Látom magam előtt a sziklaóriások és a famatuzsálemek háborúját, miközben csendben lépkedünk a „csatatéren” szétgurult kövek, sziklák, derékba tört és kidőlt fák között.

 A leírás szerint a mindszentpusztai kulcsosházig 5,4 kilométer az út – a telefonom automata lépésmérője szerint már jóval 7 kilométer fölött járunk, amikor megpillantjuk a pecsételőhely jelzését. A kulcsosház és a szomszédos épületek kihaltak, sehol senki – és eddig az úton sem jöttek szemben túrázók. Csak félúton, a Kőhányás felé vezető szakaszon jönnek szembe néhányan.

A Ciklámen-völgy tölgyeit és a bükkjeit felismerjük, a gyertyánokat egy tájékozató tábla alapján azonosítjuk be. A Csáki-vár alá érve az aranysárga avarral borított hegyoldalak szinte ránk omlanak.  

Zörög az avar a lábunk alatt, madarak csiripelnek – már-már giccsesen szép.

Kőhányáson nem hogy nem jártam, de nem is hallottam még róla. A férjem meséli, hogy a várgesztesi iskolai kirándulásokon őket mindig ott tette le a busz. Kőhányáson éppen nagyszabású turisztikai fejlesztés folyik. Az út menti park szélén álló kápolnát már szépen felújították. Bemenni nem lehet, csak a kulcslyukon át kukucskálok be, az oltár mögött vakítóan fehér a fal. A tájékoztató tábláról kiderül, a beruházás része, hogy oltárkép is készül.  

Kőhányás a Vértes északi oldalában, az egykori az Esterházy birtok két központját, Csákvárt és Majkot összekötő út melletti néhány házas település. Itt volt az Esterházyak erdészeti központja, a főerdész lakóhelye. Az ide telepített svábok favágással, szénégetéssel, mészégetéssel foglalkoztak. A sváb hagyományokra alapozott ökoturisztikai központ majd Esterházy Móric nevét viseli, aki elsőként nyitotta meg birtokait a turisták előtt.

Az egymás után elzúgó túramotorok zökkentenek ki a csendes szemlélődésből. Most még nem állnak meg, mert a nagy attrakció, a sváb étterem még nem készült el, a szerszámokkal és mindenféle eszközzel kidekorált tájház és a becsöngetős büfé nem vonz tömegeket.

Mivel régen nem túráztunk, nagyon elfáradtam, hivatalosan tizenhárom kilométert tettünk meg eddig – a telefonom szerint tizennyolcat, a férjemé szerint tizenhatot… A homokos úton elindulunk a sárga jelzésen Gánt felé, a papírtérkép szerint úgy számoljuk, hét-nyolc kilométer lehet a visszaút, azt már négykézláb is megteszem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.