Rozália, de messze vagy!

Mindig is jártunk kirándulni. Kinéztünk egy útvonalat, felkerekedtünk gyerekestől kutyástól, és mentünk. Legtöbbet a Vértesben, a Börzsönyben, a Velencei hegységben és Budai hegyekben jártunk, néhányszor a Mátrában és a Pilisben. Voltak kedvenc helyeink is, ahová vissza-visszamentünk.A gyerekeket egészen kicsiként háti hordozóban vittük, és háromévesen már mindegyikük rutinos kiránduló volt. Ahogy nőttek, elkoptak mellőlünk.Felnőttként kezdik újra felfedezni a kirándulás szépségét. A középső fiúnk előbb megy az osztrák Alpokba, mint a tengerpartra. Mi pedig új ösvényre léptünk.

Talán kellett egy cél, egy nagy kihívás, amibe közösen vághatunk bele megint, mint annak idején egyetemistaként a családalapításba.   

A kék útvonalát sokszor érintettük, de hogy végigjárjuk, mostanáig nem merült fel bennünk.
Megvettem az igazolófüzeteket, és az első adandó alkalommal irány a kék. A legközelebbi szakasszal kezdtük, a 14-essel Hűvösvölgytől a Rozália téglagyárig. 14, 2 kilométer, négy és fél óra menetidő, ideális –gondoltuk. Ismerős terep, ennyit simán bírni fogunk. Csak az okozott némi fejtörést, hogyan jutunk vissza a kocsihoz Hűvösvölgybe.
A kéktúra legtöbb szakaszának végpontjához van tömegközlekedési csatlakozás, de mi kocsival megyünk, mert visszük a két kutyát is, és így kényelmesebb az utazás. Ez viszont kicsit megbonyolítja a túrázást,mert egy-egy szakasz végétől még vissza kell mennünk valahogy az autóhoz.

Az első alkalommal megtanultuk, hogy a tervezés mennyire fontos. Belőni, hogy bírjuk-e a távot. Nálunk, hogy én bírom-e.

Húsz kilométert menni terepen, több száz méteres szintkülönbségekkel, nem ugyanaz, mint ugyanennyit sétaúton megtenni. És nagy a különbség tíz-tizenkét kilométeres kiránduláshoz képest is. A húsz kilométerre fel kell készülni testben, lélekben, felszereléssel.

A Budai hegyek hangulata sajátos. Nem túl vadregényes, bár vannak nagyon szép részei, főleg ahonnan rálátni a városra vagy a távolabbi hegyekre. Helyenként számomra kicsit városierdő-szerű, főleg a sok kiránduló miatt.

A szakasz látnivalói:

  • Ördögárok – Korábbi neve Kovácsi-patak. Valaha Buda legfontosabb vízfolyása volt. A Nagykovácsi-medencében ered, a Hűvösvölgyön, a Városmajoron és a Tabánon keresztül torkollik a Dunába. Az Ördögárok elnevezést az 1837-es kiöntése után kapta. A 19. század közepén a Húvösvölgyi úti Akadémiától a Dunáig tartó szakaszát befedték, mivel veszélyesen meredek volt a partja, vize pedig erősen szennyezett a tabániak (rácvárosiak) által beleengedett szennyvizek miatt. A kivezető nyílása az Erzsébet-híd budai hídfőjétől északra látható.
  • Hármashatárhegyi reptér – Hétvégente vitorlázórepülősök népesítik be. Most éppen nem voltak kint. Életem egyik legnagyobb kalandja volt, amikor egyszer arra kirándultunk, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem, nem visznek-e fel egy körre. És felvittek! A nagyobbik fiam óvodás volt, ő is jöhetett az ölemben ülve.
  • Mátyás király vadaskertjének emlékműve – A mai hármashatárhegyi reptér környéke valaha királyi birtok volt. A Budakeszi erdőt is magában foglalta Mátyás király híres körbekerített, négy kilométer átmérőjű vadaskertje,vadászkastéllyal, pompás vadakkal. A legenda szerint Mátyás egyszer innen üldözött egy gyönyörű szarvast egészen a Tabánig. 
  • Guckler Károly kilátópont – A Hármashatárhegy tetején álló modern kilátóból csodálatos a panoráma a városra. Tiszta időben a Mátráig is ellátni. A kilátó a 19. századi erdőmesterről kapta a nevét, akinek a tűzifának kivágott budai erdők újratelepítése köszönhető.
  • Hármashatárhegyi légvédelmi lőállások – A második világháborúban innen védték a fővárost a légitámadásoktól. A kilátópont az egyik háborús bunker alapjaira épült, de a közelében megmaradt néhány betonlőállás.

A Rozália téglagyár a külső Bécsi út mellett, némi túlzással a semmi közepén van, nem különösebben szép helyen.

Mire odaértünk, egyértelművé vált, hogy nekem bőven elég volt a megtett tizennégy és fél kilométer. Ennyire voltam kalibrálva.

És ekkor már egyáltalán nem tűnt semmiségnek a röpke nyolc kilométeres visszaút, hiába találtuk ki olyan jól még indulás előtt. Miközben a kerítés tövében ülve a szendvicsünket majszolgattuk, azt számolgattuk, hogy hányóra alatt járnám meg busszal Hűvösvölgyig, és vissza kocsival. Nem igazán tetszett ez a megoldás, ahogy az sem, hogy a férjem a kutyákkal visszagyalogol, én meg buszozok. Kínomban felötlött bennem, hogy hívni kéne egy taxit. És ez a vicces ötlet átbillentett a holtponton. Menjünk vissza együtt gyalog!

Hajtott a lelkesedés, mégis a huszadik kilométer körül elöntött a kétségbeesés, hogy most már tényleg nem bírok tovább menni. Még csak a hármashatárhegyi reptér fölött jártunk, esteledett, és hátravolt még néhány kilométer, úgyhogy muszáj volt. A reptér melletti pihenőhelynél kidőltem. Már szürkült. Nem érdekelt, feküdtem egy padon, és arra gondoltam, itt alszunk. A férjem szelíd noszogatására végül persze nekiindultam az utolsó nemtudomhány kilométernek.  Sötétedésrea kocsihoz értünk.

Máig büszkén nézegetem azt a négy pecsétet. Egyszer még vissza kell mennünk a Rozália téglagyárhoz, hogy a Dobogókőig tartó majd huszonhárom kilométeres szakasz is meglegyen.

De az már gyerekjáték lesz.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.