Novellák

Kőkutya-szerelem

Kedves Iza néni!

El kell mondanom valamit, de szóban soha nincs hozzá merszem, és amúgy is mindig úgy tetszik rohanni. De most már nem bírom tovább, ki kell öntenem a szívemet, akkor is, ha kőből van, és tetszik tudni, egy ideje csak a maga drága, édes, gombszemű, finom illatú Hubikájáért dobog. Mit dobog? Zakatol és lüktet, még akkor is, ha Iza néni nem hallja, és most azt gondolja, hogy valami beste kutyakötő szórakozik magával. Nem, én nem kutyakötő vagyok! Én egy nagyon is tisztességes, hűséges, szelíd, szerelemtől zaklatott kőkutya vagyok, bár most leginkább hűtlen kutyának érzem magam.

Kedves Iza néni, mi ezer éve ismerjük ám egymást! Na jó, kicsit rövidebb ideje. Én már száztíz éve ülök ebben a Csengery utcai kapuban, vagyis a kapu melletti erkély sarkán a Fülivel együtt, és őrizzük ezt a szép francia udvaros házat. Pontosan emlékszem arra a napra, amikor Iza néninek ide tetszett költözni 1999-ben. Július 15. volt, és mi szörnyen összevesztünk Fülivel. Nem akarta beismerni, hogy flörtölt a Heurékával, azzal a fényes szőrű német juhász szukával, amelyik minden reggel úgy vonult el, mint valami nagyvilági dáma, pedig csak ide ment az Aradiba, tetszik tudni, ahol nagykutyák után nyomoznak. Na jó, elismerem, a szaglása kifinomult volt, és úgy hallottam, a különleges képességei miatt valami kitüntetést is kapott, de pont ezért én akkor legszívesebben világgá mentem volna bánatomban. De ez ugye lehetetlen volt, úgyhogy Fülivel kibékültünk inkább, és megállapodtunk, hogy mi ketten örökkön-örökké megmaradunk egymásnak – ha már egyszer így alakult, hogy idefaragtak minket a jobb oldali erkélyoszlopra –, ő pedig jóban lehet a szupernősténnyel, feltéve, ha nem flörtölnek. A béküléshez azért kellett a gazdink közvetítése, tetszik tudni, azé a pocakos puttóé, aki annyira ragaszkodik hozzánk, hogy egy pillanatra sem enged el bennünket. Végül én is beláttam, hogy nem ülhetünk itt, mint valami sótlan bálványok, kell egy kis szórakozás, egy kis izgalom. Úgyhogy inkább úgy tettem, mintha nem hallanám Füli szerelmes lihegését, és én is jóban lettem Heurékával. Ő meg mindig olyan izgalmas történeteket mesélt, hogy néha majdnem bepisiltem a félelemtől. Szerencsére a Füli ilyenkor a forró tekintetével átölelt, és közben azt szuszogta, hogy nem kell félni, minket senki nem fog bántani. Én pedig arra gondoltam, milyen szerencsések vagyunk mi ketten, hogy ennyi ideje itt vagyunk egymásnak.

Ha Iza néni tudná, hogy mennyi minden történt ezalatt, és mennyi kutyával találkoztunk! Eddig soha egyik sem tudta ennyire megingatni a hűségünket – ezért is érzem most kutyául magam. Még azokban a szörnyű időkben sem tudtak minket elválasztani egymástól, amikor a ligeti kóbor falka vagy a bőrkabátosok csahosai garázdálkodtak errefelé, vagy amikor csak úgy potyogtak a bombák – még jó, hogy nem mi voltunk a célpont, hanem a szomszédban a Nyugati. Azt is megúsztuk, amikor össze-vissza lövöldöztek az utcában az emberek, meg Molotov-koktélokat dobáltak a tankra, amelyik itt akart átjutni a Podmaniczkyra. Azt a szívszaggatóan nyüszítő kutyalányt is túléltük, amelyik mindennap erre ment az Andrássyra, és annyira reménykedett, hogy egyszer csak kilép a 60-as kapuból a gazdája. És túl vagyunk a Lencsi babán is, aki a fényes cser-feketéjével és kopószemeivel meg a vaddisznós kalandjaival majdnem levette a lábáról Fülit.

Kicsit szégyellem is, hogy kutya sok év hűség után a maga édes, drága, selymes szőrű Hubikája elvette az eszemet. Próbáltam, tudomást sem venni Iza néni kutyájáról, hiába, nem megy. Az első perctől érzem, hogy ő más, mint a többi. Az illata rögtön megrezegtetett bennem valamit, és azóta is remegés fog el, amikor megjelenik, és lepisili alattam a kerékvetőt. Olyankor behunyt szemmel szívom, csak szívom be az illatát. És aléltan hallgatom, ahogy szuszog, és szinte a kutyabőrömön érzem, hogy odanyomja az orrát – sajnos csak onnan föntről, úgyhogy ilyenkor majdnem leszédülők az oszlopunkról. És a hangja! Az a csodálatos fejhangja, ahogy a szembe jövő kutyákat leugatja – egész nap tudnám hallgatni. Persze engem egészen más hangon üdvözöl – olyan búgó, mély bársonyosan, mintha a fülemet nyalogatná, azzal az ennivaló rózsaszín nyelvével. Alig várom a hajnali fél hatot, a fél négyet és a fél kilencet, amikor tetszenek jönni végre sétálni.

Bárcsak többször találkozhatnánk, nem csak naponta háromszor! Nem lehetne, hogy kétóránként jöjjenek, ahelyett, hogy két órákat tetszenek csavarogni? Néha alig bírom kivárni, hogy visszaérjenek. A következő sétára a finom illatot mindig teljesen elfedi a többi kutya pisijének a szaga. Pfúj! Lassan ott tartunk, hogy már szegény Fülikém sem tud megvigasztalni, hiába kacsintgat meg liheg olyan odaadóan. Ha ennyire kevésszer tetszenek jönni, félek, nem tudom előtte titokban tartani, hogy elepedek az édes, drága kis Hubikáért. Tetszik tudni, nem szeretném megbántani az én hűséges, öreg társamat, csak naponta többször szeretnék néhány percre boldog lenni.

Reménykedhetem?

Iza néninek nem kell válaszolnia, a sétákból tudni fogom, hogy el tetszett-e tudni olvasni a kutyakaparásomat.

Megérkezés

Ted több mint fél napja volt úton. Úgy tervezte, másnap estére a nagybátyjához ér. Évente csak kétszer lehetett másik zónába látogatni. Idén ez már a negyedik kiruccanása volt. Igyekezett még elhagyatottabb utakon menni, mint múltkor, bár a magányos gyaloglás nem veszélytelen. Mostanában sokat suttognak a digitális nomádokról.

Baromság!

Eddig soha egyetlen gyanús alakkal sem találkozott, sőt legutóbb senkivel sem. Remélhetőleg most valaki felveszi.

A távolból motorzúgást hallott.

Végre!

Már azt hitte, végig gyalogolnia kell. Oké, 150 kilométer nem nagy ügy. Nem egyszer ment már ennyit, amikor a roncszónában régi gépeket kerestek a barátaival. De akkor muszáj volt gyalogolniuk, mert oda nem vezet út. A gépeket is önmegsemmisítő drónokkal vitetik oda. A cél fölött felrobbannak, és kész.

Micsoda baromság! Hello, newoffline kor!

Bummm!

Összerezzent. Hunyorogva kereste tekintetével a teherszállító drón szétrepülő darabjait. Amennyire szabad szemmel ki tudta venni, négy számítógépet vitt. Azért nem megy minden begyűjtött gép tropára. Néha nem robban fel a drón, vagy a szállítmány robbanás előtt landol.

A roncszóna kincsesbánya! 

A motorzúgás már közvetlenül a háta mögül hallatszott. Hátrafordult, a reflektor fehér fénye elvakította. Hirtelen nem látott mást, csak táncoló-kavargó fekete karikákat és zöld foltokat. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél. A foltok eltűntek, és egy tűzpiros HEE Delux 6500-as bontakozott ki az orra előtt az alkonyatból. Pompás darab, 2900-as évjárat. Biztos valami nagykutyáé, vagy a csajáé – ilyen kocsival csak menő bukszák járnak.

A Delux mellette állt meg. Felnyílt az ajtaja. Bepattant.

– Hello! Kösz, hogy felvett. Tesztownba megyek. Meddig tud elvinni?

A nő biccentett. Hatalmas napszemüveget viselt, az arcából szinte csak az égő vörösre rúzsozott ajka látszott. Kontyba fogott haját fehér muszlinkendővel szorította le, amit lazán a nyaka köré tekert, és megcsomózott. Piros bőrdzsekije szorosan a testéhez simult.

–  Végig – felelte kurtán, és beletaposott a gázba.

– Messziről jön? – kérdezte Ted. Közben a nő arcát fürkészte. A válasz csak egy bólintás volt.

– Én csak innen jövök a telepről. És messzire megy? – próbálta beindítani a beszélgetést.

Ha stoppal akar célba érni, beszélgetnie kell a sofőrrel. A magányos sofőrök mindig azért vesznek fel stoppost, hogy ne unatkozzanak.

De most is csak egy bólintás volt a válasz.

– A nagybátyámhoz megyek, ő… – folytatta Ted, de hirtelen elharapta a mondatot. Semmi köze hozzá, hogy ki a nagybátyám, és miért megyek hozzá. Témát váltott. – Gyönyörű…

– Ő ki? – szakította félbe a nő.

Hoppá, mégis beszélgetünk? – vigyorodott el Ted.

– …az apám öccse, és Tesztownban él – próbálta rövidre zárni a kérdést. – Gyönyörű a kocsija. Ez az évjárat a legjobb. A későbbiek a közelébe sem érnek. Ebben még van vas, és nincs telenyomva elektronikával meg mindenféle baromsággal…. – a nő elhúzta a száját. Ted nem vette észre. – …nincs agya – fejezte be a mondatot.
A nő oldalra fordította a fejét, bólintott, mosoly suhant át az arcán. A lemenő nap fénye megvillant a napszemüvegén. 

Ted erős szúrást érzett a szemében, mintha homok ment volna bele. Megdörzsölte, de néhány másodpercig megint csak a foltokat látta. Most több volt a zöld, és a fekete karikák belsejébe próbáltak bejutni.

Csak a szemük és a beszédük árulja el őket – ugrott be Tednek –,ugyanúgy néznek ki, mint mi. Sokszor hallott róluk, de nem ismert olyat, aki találkozott is velük. Nem, ez a nő egy bombázó, nem lehet digitális nomád. Tök rendben van a haja, érzéki a szája, őrjítő a szerkója, a szeme… A francba!

A digitális nomádok az Ai-k, akik szerint a Föld egyetlen túlélési esélye, ha a megmaradt emberiség tudatát átformálják. Emberről emberre haladnak, gazdatestnek használva őket. Az AI-k az emberi gondolatokból táplálkozva fokozatosan erősödnek, közben a gazdatestnek használt ember tudatát átformálják a végső cél, az egyetlen tudat, az ET létrehozása érdekében.

Baromság! Bár, ennek a csajnak szívesen lennék a gazdateste – mérte végig a nőt. A tekintete a napszemüvegén állt meg. Egyenesen belebámult.

A nő nem jött zavarba.

– Sietsz? – kérdezte.

– Á, nem annyira – vágta rá Ted. Mire kimondta, megbánta. Persze, hogy sietett. Alig várta, hogy Hall bácsi megmutassa azt a valamit, ami állítólag mindent megváltoztat majd.

A nő beletaposott a gázba, és megnyomott egy gombot a műszerfalon.  A sebességmérő kilengett, 200,220, 250, 300… A táj hirtelen színes csíkos sávvá változott, 300-nál neonzölddé olvadtak össze a színek. Ted az ülésbe préselődött, gyomra a torkába ugrott. Becsukta a szemét, pörgött vele a világ.

– Nyisd ki a szemed! – hallotta egészen közelről. 

A kocsi magától száguldott. A nő az arcába hajolt, az ülését felé fordította, így a kormány most a háta mögött volt. A napszemüveget levette, és izzó zöld tekintetét a fiú szemébe fúrta. Ted, hogy  elkerülje a pillantását, a száját nézte. Látta, hogy mond valamit, de nem hallotta, mit. Ekkor a nő a mutatóujjával megemelte a fejét, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

A tekintetük még akkor is egybefonódott, amikor a Delux megállt, és az ajtók önmaguktól felnyíltak.

– Hello, Ted! Remélem, kényelmesen utaztál! – dugta be a fejét Hall bácsi. Zöld fény villant a szemében, ahogy odaintett a nőnek.

– Kösz a fuvart, drágám!

Elveszve

A Basel a második félidő negyvenedik percében egyenlített. Ben elégedetten böffentett, úgy döntött, a szépítés örömére kibont még egy sört. Általában nem ivott, csak ha meccset nézett. Ahogy felpattintotta a Feldschlösschen tetejét, megcsörrent a telefonja.

– Ben, ez zseniális, láttad?! – megint Gerb volt az. Már ötödszörre hívta. Jobb lett volna mégis elmenni hozzá meccset nézni. Gerb is fanatikus Basel-szurkoló, harminc évig jártak együtt a meccsekre. Néhány hónapja nem mennek ki, hanem valamelyiküknél együtt nézik az élő közvetítést. De mióta Gerb beteg, egyre ritkábban találkoznak, telefonon szurkolnak. 

– De még mennyire! Az a gólpassz… – köhögés szakította félbe a vonal másik végéről.

– Gerb, jól vagy? – kérdezte. Megijedt a hangtól. Mintha a barátja fuldokolt volna. A köhögés most távolabbról hallatszott, majd megszűnt.

– Jól vagyok, Ben – nincs semmi baj – recsegte a telefonba Gerb. – Ben, figyelj, menjünk el Milánóba, a San Siróba!

– Meglátjuk, Gerb.

– Nem, nem meglátjuk, hanem megyünk, és a világ egyik legnagyobb stadionjában nézzük meg a negyeddöntőt! Tudod, milyen lesz ott a hangulat? Fiesta lesz, Ben, f-i-e-sz-t-a, érted. Özönlik a tömeg, és mindenki ünnepel. Életemben egyszer szeretnék ott lenni.

Közben mindketten a képernyőre szegezték a tekintetüket. Vonmoos  a tizenhatostól gyönyörű ollózással bevágta a labdát a kapuba. A negyvenhatodik percben a bíró lefújta a meccset. A Basel győzött.

Gerbet egy héttel a negyeddöntő előtt egy köhögési roham vitte el. Pokolian hiányzott. Ben nem adta el a jegyeket. A buszon egy férfi mellé akart ülni, látásból ismerte, ős Basel-szurkoló volt, mint ők ketten, de nem engedte. Nem, ez itt Gerb helye. Amikor a busz kigördült a St. Jakob-Park parkolójából, elővette a telefonját, tárcsázott.  

– Gerb, elindultunk! Megyünk Milánóba!  – néhány másodpercet várt, mintha arra számított volna, hogy a vonal túlsó végéről válasz érkezik. De csak az ismeretlen számot jelző fals dallam ismétlődött.

Ben nem szívesen mozdult ki otthonról, nem járt kirándulni az Alpokba, nem utazgatott a tengerhez, nem érdekelte Párizs, London, Róma és a többi csodálatos hely, amelyekről a kollégái meséltek egy-egy vakációjukról hazatérve. Magányos élete a raktár, a gyárnegyedi lakótelep és a St. Jakob-Park, vagy ahogy a helyiek nevezték, a Joggeli háromszögében zajlott. Az egyetlen szenvedélye a foci volt. Gyerekkorában játszott a Basel utánpótláscsapatában. Néhány év örök tartalékság után vált hűséges szurkolóvá. Soha egyetlen hazai meccset sem hagyott ki, ha a csapat idegenben játszott tévén nézte a közvetítést Gerbbel és haverokkal a rajongói pubban. Most meg itt ül a szurkolói buszon, ami Milánó felé robog.

Nem tudta levenni a szemét a tájról. Furcsa bizsergés töltötte el, ahogy elsuhantak a haragos zöld fenyvesek, a havas csúcsok és a köztük-megcsillanó tavak mellett. Mélyen a gondolataiba merült. Ha elvettem volna Ulát, biztosan sokat utazgattunk volna. Hogy imádott utazni, és mennyire rajongott az új dolgokért! Megőrjített a kiszámíthatatlansága és a vadsága. Őt meg a foci. Te a csapatodba vagy szerelmes, nem belém! – visszhangzott Ula hangja a fülében, és világosan látta maga előtt a gyűlölettől szikrázó szemét.

– I-A-I-A-O-O ! – üvöltötte torkaszakadtából az egész busz.

A San Siro a spirálos oszlopszörnyeivel és a tetejükön a hatalmas lapátokkal olyan, mint egy óriásdaráló, ami szívja magába a hömpölygő embermasszát, hogy odabent tekergőző kígyók formájában a megfelelő szektorba nyomja. Megbabonázva sodródott a Basel-szurkolókkal az egyik vendégszurkolók feliratú kapu felé. Valaki egy piros-kék zászlót nyomott a kezébe. Mellette néhányan összekapaszkodva énekelték a Basel indulóját, de a hangjukat elnyomta a sokkal nagyobb Inter-kórus fenyegető rigmusa, a kereplők és dudák iszonyatos lármája. A kapuhoz közeledve egyre jobban egymáshoz préselődtek az emberek. Görcsbe rándult a gyomra, és kiszáradt a torka az izgalomtól. Gerb, ha itt lehetnél! – nyúlt önkéntelenül a telefonjáért. Sehol nem találta, és csak most vette észre, hogy a táskája sincs meg. Kétségbeesetten próbált visszaemlékezni, hol hagyhatta el. Hirtelen bevillant, hogy a telefont az előtte lévő ülés zsebébe csúsztatta, a táskát pedig feltette a csomagtartóba. Szeretett volna visszamenni értük, de a végeláthatatlanul befelé hömpölygő tömegben lehetetlen volt visszafordulni.

Amikor végre bejutott, próbálta kiverekedni magát az embermasszából, tekintetével a büfét kereste. Egy sörre vágyott. A zsebében talált némi aprót és egy húszast. Félórás sorban állás után tikkadtan kortyolt bele a Morettijébe. Ahogy a jéghideg ital szokatlan keserűségét megérezte, elismerően csettintett.

A vendégszektor a Basel kapuja mögötti felső gyűrűben volt. A néhány ezer Basel-szurkoló szinte elveszett a San Siro zsúfolásig telt nyolcvanezres lelátóin. Az interesek kemény magja magából kivetkőzve tombolt, olyanok voltak, mint az ókori arénák vért követelő csőcseléke. Ben beleszédült a látványba és az őrült hangzavarba. A Joggeli feleekkora, és a bázeli szurkolók vérmérsékletét sem lehet összehasonlítani az olaszokéval.

 Az Inter első gólja után percekig hullámzott a tömeg, fülsüketítő lett lárma, és valaki a pálya szélére vágott egy füstbombát. Az idegesítő tamtam dob egyfolytában szólt a túloldalon. A Basel a harmincnyolcadik percben szépített, de az interesek iszonyatos füttyorkánja elnyomta a vendégszurkolók örömujjongását. Az első félidőben a kaptak még egy gólt, így Ben némiképp csalódottan indult a büfé felé. Mire számított? Hogy a sikerszéria folytatódik? Hogy az Inter nem szívja fel magát? Hogy csoda történik? Ugyan már!

A szektorokból özönlött kifelé a rengeteg ember. Egyszer csak azon kapta magát, hogy elszakadt a többiektől, és akármerre fordul, csak intereseket lát. Kissé behúzta a nyakát, és megfeszítette a hátát, a szurkolói sálját próbálta a zakója hajtókája alá gyűrni. Felkészült a legrosszabbra. De semmi nem történt, azon kívül, hogy néhány interes kedélyesen sörrel kínálta, majd koccintottak vele. Kezében magasra tartva a sörét, óvatosan araszolt kifelé a büfépultnál tolongók közül, szeretett volna szellősebb helyet találni, lehetőleg a vendégszektor közelében. Tíz perce sodródott, de még mindig nem látott egyetlen Basel-szurkolót sem. A hangosbemondó felszólította a közönséget, hogy mindenki foglalja el a helyét, öt perc múlva kezdődik a második félidő. Ben izgatottan járatta a tekintetét, reménykedett, hogy meglát egy kék-piros sálas szurkolótársat, aki segít megtalálni a helyét. De mindenütt csak kék-fekete csíkos sálakat és zászlókat látott. Ahogy törtetett előre, a folyosó véget ért. Kénytelen volt visszafordulni. Hirtelen úgy érezte, azonnal könnyíteni kell magán. Sehol nem látott vécét. Sietős léptekkel igyekezett visszafelé, tekintetével a falat pásztázva. Végre észrevette a férfi mosdó emblémáját, és a nyilat követve elindult lefelé egy lépcsőn.

Éppen kilépett a mosdóból, amikor az aréna beleremegett az Inter szurkolóinak féktelen örömordításába. 3:1 – állapította meg magában. A lépcső tetejére érve még elcsípte az ismétlést a kivetítőn. Egy interes társaság a pulthoz támaszkova követte a visszajátszást, hangos „si, si, si”-vel nyugtázva a gólt. Egyikük észrevette Bent, sörét felé emelve biccentett neki, majd széles vigyorral magukhoz intette. Ben addigra a sálját már a zsebébe süllyesztette, így a srác nem tudhatta, hogy vendégszurkoló. Nem is akarta felfedni magát. Egyre jobban tetszettek neki az olaszok. Néhány sörrel később a negyedik bekapott gól után felugrott, és együtt tapsolt az interesekkel.

Az 1:4-es vereség után a Basel szurkolói hallgatagon ballagtak a buszokhoz. Lekötötte őket a bosszankodás, és egyiküknek sem tűnt fel, hogy valaki hiányzik. Ben akkor lépett ki a San Siróból, amikor a busz kikanyarodott a parkolóból. Félúton megállt a karja a levegőben, ahogy utána akart inteni. Inkább zsebre vágta a kezét. Érezte, hogy ott lapul a sál. Lassan kihúzta, és belevágta a szeméttartóba. Viszlát, Gerb!

Határozott léptekkel indult el a Via dei Piccolominin. A metróaluljáróban egy szórólapra lett figyelmes. Az Ambroziánus Karitász minden délben ételt oszt a Piazza Grecón. Fogalma sem volt, hol van a Piazza Greco, de elégedett mosollyal gyűrte a zsebébe a szórólapot. Buon giorno, Milánó!

Hazafelé

Szombat délután fél négy. Október közepe. Nyárias meleg. Leveszem a bőrdzsekimet, kint melegebb van, mint bent, a régi iskolaépületben. Másfél óra alatt teljesen átfagytam. Addig észre sem vettem, hogy fázom, de, ahogy felállok, megborzongok. A kezem is jéghideg. Lassan visszatérnek a fizikális érzéseim. Mosdóba kell mennem, már az óra előtt kellett.  A lépcsőházban sietős léptekkel felfelé veszem az irányt. Nem szeretem, hogy ilyen kihalt ez az épület. Mégis szinte hallom a gyerekzsivajt, és a lépcsőn ösztönösen a fal mellé húzódom. Tényleg elfogytak a gyerekek? Valószínűleg ez a kerület is elöregszik, de az elit környék kiürült iskoláját át lehetett alakítani menő kulturális helyszínné.  A Jurányi fogalom. Ha a Havannán kiürülne egy iskola, vajon mit kezdenének vele? Oda biztosan nem járna ki az előkelő értelmiség. Átmenetileg talán vonzó lenne a városszéli egzotikus lakótelep, de évekig biztosan nem. A Havannán valószínűleg nem ürül ki iskola. Visszhangzik az új cipőm kopogása.

A kapu nem nyílik. Kétségbeesve rángatom. Nem igaz, hogy nem tudok kimenni! Máskor ilyenkor már szállingóznak befelé a haladó kurzus résztvevői. Most senki nem jön. Bár, ha be van zárva, valószínűleg nem tudnának bejönni. Tanácstalanul forgolódom, egyszer csak érzem, hogy valaki a hátam mögé lép.

– Hello! – nyögöm ijedten.

Egy hipszter srác az, éppen megnyomja oldalt a kapunyitó gombot. Nem köszön vissza, kiviharzik. Szerintem totál hülyének nézett. Kínomban mosolygok, és előveszek egy cigit. Néha szar érzés ötvenes nőnek lenni. Rágyújtok, és a Varsányi Irén utcán indulok lefelé. Nahát, itt egy parkolóudvar! Tök üres. Háromszázkilencven egy óra. Legközelebb kocsival jövök, akkor maximum félóra alatt ideérek. Most kábé másfél óra múlva leszek otthon. Utálok a városban utazni. Vezetni is, főleg a parkolás miatt, de ebbe az udvarba simán be tudok állni, nem baj, hogy drága. Mire felérek az Erőd utcán, elszívom a cigit. Pont elmegy a villamos, úgyhogy felballagok a másik zebráig,

Egy ideje zenét hallgatok a buszon és a villamoson, a metrón olvasok – ott nem leszek rosszul közben – de hétvégén nem jár a hármas metró. Idefelé Nick Cave ment, most SOAD. Üvölt a Toxicity, begördül a villamos, automatikusan felszállok. Valami furcsa. De mi? A kapaszkodó. Az ülések is másmilyenek, mint a négyes-hatoson. Csak most esik le, hogy nem jó villamosra szálltam. Nem baj, a Batthyányn majd leszállok… de, nem, ez nem megy a Batthyányra, Óbudára megy. Próbálok úgy átszállni a hídfőnél, hogy lehetőleg ne törjem össze magam, ne menjek neki semminek, és ne üssenek el a kanyarban.

A szigeti bejárón özönlik a tömeg. Iszonyú. Régen sokat jártunk a szigetre, amikor még a Csengeryben laktunk, akkor is tömeg volt, de a Ligeten kívül csak ide jöhettünk ki egyszerűen babakocsival, kicsi és még kisebb gyerekkel, kutyával. Most ott van mellettünk az erdő. Megakad a szemem egy félmeztelen, mezítlábas futón. Eszembe jut róla az a pasi, aki egyik reggel az erdőben futott velem szemben ugyanígy félmeztelenül, mint a lassított felvétel, először nem értettem, miért, de aztán megláttam, hogy a derekához kötve egy hatalmas gumiabroncsot vonszol. Egy kisgyerekes nő a záródó ajtók közé feszül, egy másik nő ugrik be rajta a gyerekével. Idióták. Messze van még a Ferenc körút.

Elképesztő arcok mozognak a koszos, büdös aluljáróban, egy kockás kabátos külföldit egy tántorgó alak igazít útba, két fegyveres rendőr unottan dekkol. A megálló pont annyira van a lépcsőfeljárótól, hogy a kereszteződésen átjövő buszt biztosan nem éri el az ember, ha nem fut. Nem futok. Régóta nem. Ahogy felérek, azért hátrapillantok, de nem látok buszt, pedig a megállóban nagy a tömeg. Hétvégén katasztrófa a metrópótló. A legortopédabb kialakítású buszok járnak. A szerencsések kakasülőkön, lehetőleg menetiránynak háttal foglalhatnak helyet, a szűk folyosók direkt olyanok, hogy minél kényelmetlenebb legyen állni. Felpréselődöm, találok egy állóhelyet, a nyitott ablakon pont az arcomba vág a szél, de legalább van levegő.

Nincs kedvem a Határ úti lehangoló aluljáróhoz, amúgy is sütit akarok venni. A villamos-végállomás pléhkocsmái közötti bicikliútra fordulok, gyalogosoknak nincs külön út, mindenki itt igyekszik a bevásárlóközpont felé. Bringás szerencsére nem jön, de el tudom képzelni, milyen anyázás lehet itt csúcsidőben. Egy fokkal jobb, mint a terepgyaloglás a hepehupás senki földjén, porban-sárban. De a senki földje valakié, és most, hogy metrópótló jár még vagy egy évig, bekerítették, marad a bicikliút.

Háromnegyed ötkor szállok fel a buszra, ami hazáig visz. Hív a férjem. Még húsz perc, drágám.