Kávé mellé

Te hogy iszod a kávét? Én tejjel, cukor nélkül. És hányszor? Én naponta háromszor. Míg az egyiket megiszom, írok neked egy-egy kísérőt valamelyik kávéd mellé. Ha nem kávézol, akkor is ér elolvasni!

21.

Mit tettünk?! Ez az első, ami eszembe jut, miután megnéztem David Attenborough új filmjét. És ugyanez jutott eszembe a Társadalmi dilemma című dokumentumfilm után is. És a kettő tanulsága egy: kész, vége, már majdnem elpusztítottuk létezésünk alapvető feltételét, a sok millió év alatt létrejött biológiai sokféleséget, és most éppen a társadalmat bontjuk le, amit kétezer év alatt kemény munkával hoztunk létre. Mi, a teremtés koronái, a hódítók, akik telhetetlenségükben mérhetetlenül pökhendivé válunk, és hibát hibára halmozunk, és aztán majd az történik, ami Pripjatyban. De mi is?

És ez Attenborough filmjének a csattanója, ami arcul üt: ha így folytatjuk, eltűnünk a színről, mert lakhatatlanná tesszük a magunk számára a helyet, ahol éltünk, mint Pripjatyot a csernobili katasztrófa, a végzetes hiba. De a természet regenerálódik, mint már annyiszor a Föld történetében és mint Pripjatyban, ahol virul a növényzet és az állatvilág a csodálatos ember maga után hagyott romjain.

A Földön is visszaáll majd utánunk a rend, a pálmaültetvényeket visszafoglalja az esőerdő, a korallzátonyok kiszínesednek, visszatérnek a nagy halak az óceánokba, a Serengetit megint állatcsordák népesítik be, és megfordul a mostani döbbenetesen alacsony arány a vadon élő állatok javára. Ezért egyébként még tehetünk, ha visszafogjuk magunkat.

Nem én mondom, hanem Attenborough, aki ott áll a harminc éve elhagyatott városban a film elején és a végén, közben lepergeti az életét, és párhuzamosan a Föld elmúlt közel száz évét. A csodás képsorokat komor narráció kíséri, és én is egyre jobban elkomorulok. Megint, és még jobban, mint néhány hete a Társadalmi dilemma megnézése után. De azért reménykedem. És próbálok nem ember módra viselkedni.

20.

Vagy nem is tudom hányadik. Mostanában ritkán posztolok. A sima posztokat amúgy kevesen látják. Tudtátok? Ki kell emelni, hogy sokakhoz eljusson, hogy növekedjen az oldal. De az erre szánt pénzemet másra költöm mostanában. Támogatásra. Örkény, Telex, Oltalom… és még nem beszéltem a mentett kutyákért küzdő civilekről, a kulturális egyesületről, amelyben dolgozom is, az ismerős és ismeretlen iskolákról, akik nem tudják a könyvtári állományukat bővíteni, a reményvesztett stoposról, a bolt bejáratánál vacogó néniről, a kórházszövetségről, a hajléktalanoknak otthont teremtő programról. És még így is szégyellem, hogy többre nem telik, hogy nem tudok rendszeresen ott lenni, és személyesen segíteni, ahogy néhány barátom, akikre iszonyú büszke vagyok, és akikre felnézek. Hogy ezt miért mondom el? Mert úgy látszik, a támogatásokra most nagy szükség van, nagyobb, mint bármikor, minden téren, rendszer szinten. Ez a jövő, hogy támogatsz, különben nem lesznek, akik téged támogatnak a gondolat szabadságával, vagy fogják a kezedet, ha úgy hozná a sors, hogy zuhansz.

19.

Ehhez most lehet, hogy nem kávét, hanem egy felest kellene bedobni, avagy éljen a bürokrácia. 😱 Az van, hogy a legkisebb gyerekem is leérettségizett, így végleg kiesünk a családtámogatásból – vagyis júliustól nem jár a családi pótlék, megszűnik a családi adókedvezmény, ami így elsőre mínusz harmincezret jelent forintosítva, de ez egy másik történet –, és felmerült bennem, hogy ilyenkor mi a teendő.
Felhívtam a könyvelőnket, aki felhívta Ceglédet – ott székel a budapesti illetékes hivatal –, ahol azt mondták, hogy LEVELET kell írni nekik, máshogy nem lehet bejelenteni. A 21. században! Amikor van amúgy e-ügyintézése az államkincstárnak, formanyomtatványokkal, űrlapokkal, miegymással.

Oké, írok LEVELET, de előtte futok egy kört, hogy a könyvelő nélkül, egyszerű magyar anyaként mire jutnék. Az ügyfélkapummal belépek az e-ügyintézésbe, és a honlapjukon az elektronikus beadással próbálkozom – tényleg nem lehet, nincs rá formanyomtatvány, úgy látszik, ez az ügytípus nem létezik, vagy nem fontos, ki tudja? Aztán lépkedek kicsit ide-oda, hogy megkeressem a tájékoztatást, ami az én ügyemben eligazítja az egyszeri állampolgárt. Nagy nehezen valahogy elővarázsolok, egy letölthető pdf-et – itt már kiakadok – gyűlölöm, a felugró letöltős megoldást, amikor csak tájékozódni szeretnék. A hosszú leírás közepe táján megtalálom a rám vonatkozó részt, miszerint írásban kell bejelenteni, ha már az ember nem jogosult a családi pótlékra, de LEVELEZÉSI címet nem adnak meg, az elérhetőségek menüben Ceglédnél csak az szerepel, hogy nincs kirendeltség.

Talán kiírhatnám a ide a falamra államkincstáros és családi pótlékos #-gel. Itt bevadulok, és felhívom a call centert, csak pár percig kell zenét hallgatnom, és máris ügyintézőnél vagyok, aki közli, hogy ezt csak írásban intézhetem, írjak LEVELET, küldjem el postán, vagy beadhatom kormányablakban is. Már majdnem búcsúzom, mikor eszembe jut, hogy nem mondta a postacímet. Még jó, hogy rákérdeztem, mert a további keresés az államkincstár oldalán és az egész interneten nulla eredménnyel zárult, vagyis nem találtam azt a levelezési címet, amit a könyvelőm derített ki.

Ami jó hír, hogy az internetes keresés kidobott egy másik címet, ami a hivatalé, ahol ugye ügyfélfogadás nincs, de ügyintézők reményeim szerint vannak.

18.

A lábamat emelgetve, mint egy gólya lépkedek végig a kertben, a papucsomban, mert vizes még a fű. De a kávémat kortyolgatva bevillan, hogy meg kell néznem a málnát.

Hátha megérett megint pár szem azon a két vesszőn, ami évek óta küzd a hátsó kerítés mellett a túlélésért. Hol a fűnyírós ember gyalulta le, hol a kutyák kaparták ki, mégis mindig termett néhány szem.

Az idei az első év, hogy bőtermőre fordul – már kétszer nyolc –tíz szemet lelegeltünk. Valamelyikünk hátramegy, óvatosan leszedi az éretteket, aztán „nyisd a szád, egyet neked, egyet nekem, egyet annak, aki éppen itt van velünk” szétosztja igazságosan.


A legfinomabb málna, amit életemben ettem, a gyerekkorom jut eszem róla, amikor a nagyszüleimnél nyaraltunk, és a hatalmas – tényleg az volt, egy hold vagy még több is – kert végében egyenesen a málnabokorról szemezgethettünk. Pesti panelgyerekeknek ez maga volt a kaland, az élmény. Most is az.

17.

Ketten vagyunk megint. Egyre gyakrabban maradunk magunk. Március óta Nagykörűben vagyunk.

Közben a legkisebb leérettségizett, jön-megy Budapest és a falusi második otthonunk között. Mert mostanra a második otthonunk lett az itteni ház, és a cseresznyemintás, kockás viaszosvászonnal leterített asztalon sokkal jobban esik az ebéd, mint a pesti étkezőasztalon. És mást is eszünk, sok zöldséget, húst alig, inkább halat.


A tonhalat a férjem felkockázta, pirospaprikával elkevert kukoricalisztbe forgatta, kiolajozott sütőpapírral kibélelt tepsibe sorakoztatta, a legnagyobb fokozaton sütötte. A maradék kukoricaliszthez ütöttünk egy tojást, hozzáreszeltünk két krumplit, és nem túl sok olajban kisütöttem. Kurkumas lecsót főztem hozzá.

16.

Megnyomta mentés gombot. Készen volt a beszámolóval. Érezte, hogy rezeg a telefonja, a férje volt.  

Szivi, randi 8-kor? 

Gyorsan bepötyögte a választ.

Eben izz kratrk.

Három kérdőjel jött. Eben izz kratrk – mondta ki hangosan. Ízlelgette az idegenül recsegő hangokat. Feltette a szemüvegét, és szép lassan írta be:

Rendben, ott leszek.

Szívecske eső bugyborékolt fel.

Konyha vagy étkező? – írta be 7.50-kor a fésülködőasztaltól.

15.

Eljátszom a gondolattal, hogy közvélemény-kutatást végezek a szomszédok között, hátha valakinek ugyanolyan asztala van, mint nekünk, és szükség esetén egyszerűen csak leszaladunk érte, és viszont.
A szomszédok egy részét nem is ismerem. Ott van például az a nő, aki egyik nap úgy tört ki a liftből hogy közben vörösödő fejjel ordított a gyerekével, aki gyalog jött le, és végignyomta minden emeleten a hívógombot. A nő egy ócska asztalt ráncigált kifelé, hátra a kukatároló irányába.
– Ugye, nem ott akarja lerakni? – kérdeztem csakazértis, bár nem voltam biztos benne, hogy a fia után nem én következem a leordításban. Meghökkent. De csak egy pillanatra , majd ellentmondást nem tűrve vágta oda: dehogynem.
Elképzelem, hogy becsöngetek hozzá, és kölcsönkérem az asztalát. Kinyitja az ajtót. Kelletlenül rám böffen, aztán elakad a szava. Vajon mi lenne a folytatás? Kölcsön adná az újonnan vett asztalát, amit végre beállíthatott az előző lakó levetett asztala helyére? Elküldene melegebb éghajlatra? Egyszerűen nemet mondana?
És én? Én kinek adnám kölcsön az asztalunkat a házban? Neki? Az alattunk lakónak? Az emeleti teregetőtársamnak? A kutyás házaspárnak egy emelettel feljebbről?
Van még egyáltalán olyan, hogy asztallal-székkel segítik ki egymást a szomszédok?

14.

Egy hiedelem szerint az éved arról szól, amit elsején csinálsz. Lencsét már ettünk (a szokásos zelleres-balzsameceteset – isteni, majd felteszem a receptjét), sétáltunk az erdőben nyolc kilométert, olvastam, írtam, posztoltam – eddig szuper! De a nap fénypontja, hogy felavattuk a kutyamosót a szomszédos benzinkúton. Mióta felállították tervezem, csak eddig nem volt rá ok. Ma, 2020 első napján az is meglett. Elég prózai, még a férjemnek sem maradt ellenérve.
– Odanézz, mit csinál a kutya! Méziii, ne, pfúj, ide gyere, mert kettéváglak!
Késő. Kéjesen hempergőzik valamiben. De szót fogad, még egyet tekergődzik, vidáman lábra pattan, és jön, egyszer sasszézva tempót is vált. Ártatlan képpel, a hátán egy nagy sárga folttal… A férjem visszalép, tanulmányozza a hempergés helyét.
– Kaka – de a nagy része rákenődött a hátára, még a farka is belelóg, ahogy csóválja.
Legalább nem evett belőle – volt olyan is, és a kis görény hogy vigyorgott a maszatos fogaival.
– Így be nem jössz a lakásba! Megyünk a kutyamosóba! Úgyis régen ki akarom próbálni.
– Biztos? – kérdi a férjem.
– Biztos! Én nem fogok kádat is pucolni.
– Hát jó, hozok aprót, a kocsimosásra gyűjtöttem…
– Hozzad! Lent megvárlak.
A kutyamosó foglalt.
– Menjünk haza, fürösszük otthon? – próbálkozik a férjem.
– Nem!
Miért törülközőbe bugyolálva hozzák ki az előző kutyát? Tényleg, gyenge a szárító? És hideg? Mi legyen?
– Menjünk haza, fürösszük otthon!
– Nem! – tépem fel az ajtót.
Betömörülünk a bokszba. A férjem dobálja be a pénzt, nyomja a gombokat, én csutakolok, borzolok, fésülök, Mézi remegve tűr, Zoya türelmetlenül tekintget az ajtó felé. Tíz perc alatt megvagyunk. Habos mosás, öblítés, szárítás félig – kétezerért. A teljeshez még egyszer ennyi kéne, mert a falra szerelt gégecsőből csak bágyadt szellő fújdogál.
– Jé, van kondicionáló és kullancsriasztó program is!
– Menjünk már!
Most akkor sz@rul indult az év, vagy nem?

13.

Pörögnek a neten az arról szóló cikkek, hogy az év végi hajrában hogyan ne pörögj bele a karácsonyi őrületbe, ne menj plázába, ne rendelj drága ajándékokat a netről, inkább készíts ajándékot, mézeskalácsot, díszítést saját kézzel, hogy fahéj-narancs-gyömbér-fenyő ünnepi illata lengje be, karácsonyi áhítat itassa át már december elejétől az otthonodat. Egymásra tromfolnak a bloggerek, hogy ki miért és hogyan vonja ki magát a vásárlási lázból, és ugrik fejest a kézműveskedésbe.
Nyakunkon az ünnepi hajrá. Lassan muszáj felvenni a tempót.
De nálam ma még csak egy csokor vörös rózsa az asztal dísze, a házassági évfordulónkra kaptam a férjemtől. Nincs adventi koszorú, ajtódísz, fenyőgirland, ablakmatrica, fényfüzér, ma még nincs mézeskalács-fenyő-narancs illat. Még lassulok.

12.


Állítólag 72 éves korra emelik a nyugdíj-korhatárt. Akkor nekem még 22 évig kell dolgoznom, nem pedig 15-ig, mint amire számítottam. Szomorú vagyok. Máshogy képzelem. 72 évesen reggelente írom a blogomat, esetleg mást is, de minden nap azt csinálok, amihez éppen kedvem van, és csak rémálmaimban utazom naponta másfél órát a munkahelyemre, ahol ebéd után le-le csukódik a szemem, és majdnem az asztalra koppan a fejem, esetleg a reumás ujjaimmal alig birok már gépelni, a gondolataim folyton elkalandoznak a bakancslistám vagy egyéb dolgok irányába, miközben a fiatal kollégák összesúgnak a hátam mögött, és alig várják, hogy a szellemileg friss mamut kidőljön.

11.

Bécsben júliustól tanfolyamhoz kötik a kutyatartást – olvasom. A kezdő gazdiknak négyórás, 40 eurós tanfolyamot kell elvégezniük, hogy a felelős kutyatartás alapjait elsajátítsák. Itt is kéne tanfolyam – írja sok hozzászóló, többen heves indulattal. A két slágertéma az egész nap ugató kutya és az utcán hagyott kutyakaka.

Szerintem az ember vagy született kutyás, vagy nem az. Szerencsés, amikor egy kutyás tart kutyát, és mindenkire nézve szerencsétlen, ha egy nem kutyás adja erre a fejét. A kutyás tudja, hogy másképpen kell szerveznie az életét, mert a kutya a társa, a család teljes jogú tagja, akinek a szükségleteivel számolnia kell – és nem azért, mert azt írják a könyvek, vagy ezt tanítják a tanfolyamokon, hanem azért, mert ez így természetes. Amelyik kutya érzi a biztonságot, a szeretetet, a törődést, azzal valószínűleg kevesebb gond lesz, persze váratlan vagy kritikus helyzetek bármikor előállhatnak. A kutyatartás életforma, nem lehet megtanulni. Sok minden mást persze igen.

10.

A minap hallottam egy rádióbeszélgetést a vályogházakról. Érdekes dolgokat mondott a szakértő, például azt, hogy a vályog jótékonyan visszafogja az elektroszomogot, ami miatt lehet bosszankodni, de egyáltalán nem olyan nagy baj. Másutt azt olvasom, hogy kutatók szerint az elektromágneses sugárzás befolyásolása rég kicsúszott a kezünkből. Pedig a vezeték nélküli antennák által kibocsátott mikrohullámok roncsolják a sejtjeinket, növelik a rák és a depresszió kockázatát. 
Hiába kongatják a tudósok a vészharangot, a fejlődés megállíthatatlan, nyakunkon az 5G, és vele több millió új antenna, hogy tudjunk pillanatok alatt filmeket letölteni, működjenek az okosautók és az okosotthonok, legyenek távműtétek, és ki tudja, még mi minden más, amiről még nem is hallottunk. 
A technológia fejlődését a Tisza parti vályogházunkon is nyomon követjük. Egy ideje tudunk bentről is telefonálni, pedig egy-két éve még ki kellett menni az udvarra, és beállni a megfelelő pontra és pózba. A panelon is simán átmegy már a wifi jel, és a metróban is mindenki gond nélkül telefonálhat. Már a nagyik is okostelefonnal járnak, és utazás közben beletemetkeznek a facebookba vagy a chatelésbe. 
Kész, behálóztuk magunkat. Mindenáron kellenek az okoseszközök. Már nem tudunk nélkülük élni.

9.

Egy könyv tényleg képes megváltoztatni az ember életét… – merengek a reggeli kávém közben. Ez onnan jutott eszembe, hogy tegnap a Könyvklub – avagy az alkony ötven árnyalata című filmet. A történet dióhéjban annyi, hogy négy idős barátnő havonta választ egy könyvet, amit mindannyian elolvasnak, aztán a könyvklubjukban kellemes borozgatás közben megbeszélnek. Amikor egyikük A szürke ötven árnyalatát hozza, mindannyiuk élete megváltozik. A „miért ne lehetnék én is olyan”-tól eljutnak addig, hogy „jobb olyannak lenni, amilyen vagyok”.
Néha elég egy könyv is a belső útvesztő kijáratának megtaláláshoz.

Nézz bele a filmbe!

8.

Orvosok kutatták a szabadban töltött idő jótékony hatását – olvasom. Kiderül, hogy már húsz perc a természetben jelentősen csökkenti a stresszt, és már ennyi is elég lehet a közérzet javításához, mivel a jótékony hatás ebben az időintervallumban a legintenzívebb. Nem kevés ez? Attól függ. Neked van mindennap húsz perced, hogy kimenj a természetbe? És ha kimész a közeli erdőbe vagy parkba, mit csinálsz húsz percig? Telefonálsz? Dübörgő zenére futsz? Leülsz egy padra és olvasol? Traccspartival kötöd egybe a sétát vagy az ücsörgést? Mi lenne, ha kikapcsolnád a telefonodat, vagy nem is vinnéd magaddal, nem zenét hallgatnál, hanem a természet hangjait, nem olvasnál, és nem beszélgetnél, hanem mindent elengednél és feloldódnál a természetben? Lehet, hogy húsz perc nem is olyan kevés.

Nézz bele a filmbe!

7.

Egyre többször olvasni, hogy az 50-esek az új 40-esek. És tényleg! A mai 50-es energikus, nem a kiskertje kapálgatására vágyik, és még nem az unokák tologatására, hanem élményekre, önmegvalósításra, pörgésre, ne adj isten gyerekre – az elsőre vagy egy kései legkisebbre. Edz, fut – a cél a maraton, jógázik, utazgat, performanszokon vesz részt, kreatív workshopokra jár, csinos, vigyáz az alakjára, egészségesen étkezik, környezettudatos és remélhetőleg szociálisan érzékeny. Ja, és még dolgozik 15 évig. Vajon 65 évesen a régi 55 évesnek felel majd meg?

6.

Olvasom, hogy 60 éves a Barbie. Nekem sosem volt, pedig lehetett volna. Volt viszont járóbabám, igéző szemmel, hosszú szőke hajjal, apu hozta Moszkvából. Sokáig babáztam, fésültem, öltöztettem, csinosítottam a babáimat. Felnőttem, mire egyáltalán hallottam erről a furcsa-szép-csúnya-aránytalan és mindenféle jelzővel illetett babáról. A lányom nagyon szeretett volna egyet, de csak utánzatot tudtunk venni. Igéző szemével, szőke hajával, karcsú derekával, nagy melleivel és persze a hajlítható végtagjaival a bababirodalom hercegnője lett Kleovin. Sokáig babázott vele a lányom, fésülte, öltöztette, csinosította. Mindig jól nézett ki, mert az apró kezek naponta friss frizurát fésültek, új ruhákat varrtak neki. Hol hercegnővé változott, hol óvó nénivé, hol riporterré, hol boltossá, hol anyukává és még ki tudja, kivé-mivé. Mert a Barbie-val is – bármennyi vita is veszi körül – nagyon jól lehet babázni: fésülni, öltöztetni, szerepbe helyezni. Boldog születésnapot Barbie!

5.

Reggel megakadt a szemem az egyik ismerősöm posztján. “Ha elindulsz, menj végig. Még, ha a végén ki is derül, hogy nincs ott semmi. De legalább elmondhatod, hogy megpróbáltad. Ha csak elindulgatsz, erre, arra… semmire nem jutsz. És sokkal fárasztóbb is. Aki az első megoldásban támogat, a barátod. Aki a másodikban, az a kibic, akinek semmi sem drága.”  El camino 

Már a második kávémat iszom, és azon gondolkodom, hogy éppen hol tartok az úton, az utaimon. Mindenesetre megyek, bízom benne, hogy egyre többen támogattok.

4.

Okosóra – kell?

Jógázunk, egyensúlyozunk csukott szemmel, amikor valakinek megszólal az okosórája. Kiesünk a koncentrációból. Honnan jöhet a hang?

– Ugye, a relaxációnál nem fog megszólalni? – kérdezi az oktató a férfit.

– The end of the workout – üvölti a géphang a relaxáció vége előtt. Az okosóra mégsem okos. Még ezt sem tudja, hogy nincs vége. És nem hallgat, pedig lehalkították.

De miért jógázik valaki okosórában? Miért kell mérni minden teljesítményt? Nem a mozgás öröme számít? Jó, hogy ennyire maguk alá gyűrnek a kalória-, idő-, kilométer, és mindenféle teljesítményadatok?

3.

Felejtsd el a jógát, 30 alatt menj múzeumba, hogy megszabadulj a stressztől! – írja a The Guardian a nemzeti művészeti kedvezménykártya kiterjesztése apropóján.  Azt írják, hogy már havi egy múzeumlátogatás kedvező hatású lehet. A cikk illusztrációja a londoni Királyi Művészeti Akadémia 2018-as nyári tárlatán készült fotó egy fiatal lánnyal, aki a teljesen üres kiállítótérben relaxál a műalkotások előtt. Ritka pillanat, hogy egy kiállításon ennyire átadhatja magát az ember a magányos műélvezetnek. A világ minden nagy múzeumában egymás sarkát tapossák a látogatók, hogy egy-egy korszakalkotó műalkotást megnézzenek, de nem is kell messzire menni, elég a Nemzeti Galériáig vagy a Szépművészeti Múzeumig, hasonló élményért.  A szupertárlatokra már a bejutás is idegpróbáló, és a műalkotások elmélyedt szemlélésére is kevésbé van lehetőség.  Szóval lehet, hogy egy múzeumlátogatás után mégiscsak jólesik a jóga. Egyébként elég hatásvadász a cím, ami két divatos tevékenységet állít szembe egymással.

Miért ne lehetne jógázni és múzeumba is járni egyszerre?

2.

Csomagolásmentes boltot nyitott két elszánt fiatal Budán, a Fő utcában. A szappantól a magokig minden csomagolásmentes. Aki ott szeretne vásárolni, ne csak szatyrot vigyen magával, hanem üveget, szütyőt, tálkát,dobozkát. A csomagolásmentes vásárlás nemcsak környezetbarát, hanem takarékos és tudatos viselkedés is, szembemegy a túlfogyasztással. Nem csúszik be rohadt gyümölcs a szatyrodba, nem kell ötliteres kiszerelést venned a mosószerből. Tiszta ügy: azt kapod a pénzedért, amit kiválasztottál, megnéztél, megfogtál, megszagoltál.

Lehetne vajon az életünk is csomagolásmentes?

1.

Kezdjük a kávéval. Egy,  a kávézás pszichológiájáról szólócikkből (Mannhardt András: A kávézás pszichológiája, Mindennapi Pszichológia 2018. december – 2019.  január) megtudtam, hogy ez a két információ mennyi mindent elárul az emberről: mivel tejjel iszom, kényelemszerető, barátságos, segítőkész vagyok, és nemcsak a kávé, hanem az élet keserűségét is igyekszem enyhíteni. Mivel napi három kávét elfogyasztok, ez függőséget jelez. De nem a koffeintől, hanem a kávé jótékony hatásától, amivel ellensúlyozhatom a helytelen életvezetési szokásaimat, mint például a kevés pihentető alvás.

A pihentető alvás kérdését most félreteszem, hiszen éppen kávé mellett a kávéd mellé írok. De a kávéd keserűségét próbálom enyhíteni, akárhogy is iszod.