Kalandok a Kéken

A tavaszias február csalogat a túrázásra, de csak egynapos szakaszban gondolkodunk. A Fehérvárcsurgó és Bodajk közötti utat 10,9 kilométernek írja a túrafüzet – gondoltuk, ezt könnyedén lesétáljuk két-három óra alatt. A táv persze szokás szerint néhány kilométerrel többre jött ki, mert odafelé rá kellett állni a kékre, visszafelé, meg lejönni róla. A lépésszámlálóm szerint tizenhat kilométert tettünk meg.

Az úton bő egy éve indultunk el. A Zemplén, a Budai-hegység, a Pilis és a Gerecse után a Vértesben folytattuk.

Bár ha egy hegyre felmész, le is kell jönnöd, mégis ez a túra bennem úgy maradt meg, hogy egyfolytában felfelé mentünk olyan terepen, hogy végig irigykedve emlegettem a zergéket.

A kezdő kéktúrázó szemével a téli túra extrém – hó, jég, sár, köd. Hólánc és humorérzék kötelező!

Sokszor megállunk, néha kézen fogva gyönyörködünk a tájban, nem tudtunk betelni a látvánnyal. A hullámzó virágos rétek, a távolban a hegyek és a rengeteg erdő.

Kirándulni jó, túrázni is, de az egészen más. Tényleg. Ez a kékünk első szakaszán vált világossá, amikor a huszadik kilométer körül úgy éreztem, nem bírok tovább menni. De muszáj volt, a hármashatárhegyi reptér fölött jártunk, esteledett, és hátravolt még néhány kilométer Hűvösvölgyig, ahol a kocsit hagytuk.