Hegyen-völgyön a Gaja mentén

Különös módon, ezeken a túrákon, mindig történik valami – darázstámadás, buszlekésés, csúszkálás jégen és köveken, bokadagadás és most az út kellős közepén kitörő, percről percre elhatalmasodó betegség.

A tavaszias február csalogat a túrázásra, de csak egynapos szakaszban gondolkodunk. A Fehérvárcsurgó és Bodajk közötti utat 10,9 kilométernek írja a túrafüzet – gondoltuk, ezt könnyedén lesétáljuk két-három óra alatt. A táv persze szokás szerint néhány kilométerrel többre jött ki, mert odafelé rá kellett állni a kékre, visszafelé, meg lejönni róla. A lépésszámlálóm szerint tizenhat kilométert tettünk meg.

Az autót Bodajkon állítjuk le, a főtéri tágas parkolóban. A Fehérvárcsurgóra vivő buszra várva van egy kis időnk szétnézni a központban. A szépen felújított, klasszicista városházától csak néhány lépésnyire van a város fő nevezetessége, a Mária-kegyhely és templom. Sajnos nagy munkálatok folynak éppen, így bemenni nem lehet.

A busz néhány perc alatt átér Fehérvárcsurgóra, a Károlyi-kastélynál szállunk le. Tábla mutatja, hogy a parkon át 1,3 kilométer a kék jelzés. A szállodaként működő kastély a dombtetőn magasodik, szemben az iskolával és Károlyi József emléktáblájával. A parkból kiérve a házak között folytatjuk az utunkat Kincsesbánya és a víztározó irányába.  Elhagyjuk az első világháborús emlékművet, majd a temetőt, és a víztározónál érjük el a kék jelzést.

Egy-két kilométert a célunkkal ellentétes irányba kell mennünk a Becsali kocsmáig, hogy pecsételjünk, majd visszafordulunk, és Csurgó határában ráállunk a Bodajkig vezető szakaszra.

A szikrázó februári napsütésben csillog a víztározó víztükre, az ellenfényben furcsa hangulatú a kopár táj, egy hatalmas törmelékhegy már-már szürreálissá teszi a látványt.

És erre ráerősítenek a lövések, amelyek valahonnan a túlparti erdőből hangzanak fel. Átvágunk a szántón. Szomorú látvány a dűlőutat szegélyező bokrok alja, tele szeméttel. Távolodunk a víztározótól, és bevesszük magunkat a régi szőlőhegyre, kilométereken át víkendházak között baktatunk – alig várjuk, hogy beérjünk az erdőbe.

A Gaja tájvédelmi centrumot kerítés szegélyezi, amelyen szó szerint át kell mászni – a területre kapu helyett háromlépcsős létrán lehet bejutni. A meredek lépcsőktől visszahőkölnek a kutyák, át kell emelnünk mindkettőt. Odabent pórázra vesszük őket.

Gyepes ösvényen ereszkedünk lefelé, de mielőtt elérjük a völgy alját, kitérőt teszünk a térképen jelzett halomsírokhoz. Látszólag csak fura erdei dombok, pedig a vaskorban az itt élő népek előkelőit temették el alattuk. A tájékoztató tábla szerint a sírok többségét a 19. században kirabolták, csak kettő maradt épségben, azokban viszont gazdag leletanyagra bukkantak a nyolcvanas években a fehérvári múzeum régészei.

A halomsírok alatti mesés völgyben kanyarog a Gaja.

Még soha nem jártam itt, de a férjem meséli, hogy iskolásként többször kirándultak ide. Ahogy közeledünk a patakmederhez, piknikezők hangja veri fel az erdő csendjét – a Gaja-szurdok kedvelt kirándulóhely.  

Lassan és szótlanul ballagunk, és a férjem egyszer csak kiböki, hogy elég rosszul érzi magát. Félúton járunk, visszafordulni nincs értelme, a kocsi, amúgy is a célban vár minket, muszáj továbbmenni.  Másfél órája vagyunk úton, és még egyszer ennyi áll előttünk. A Gaja hosszan kanyarog a völgy alján, hol zubog, hol mozdulatlan, még a tél végi kopárságban is lenyűgöző a látvány.

 Kétoldalt meredeken magasodik a völgyfal, az egyik oldalon sziklaszirtekkel. Még nem tudjuk, hogy a szurdokból kiérve majd azok tetejére kell felkapaszkodnunk, arra, amerre a térkép Sobri Jóska barlangját jelzi.

A férjem utolsó erejével vág neki a meredek sziklaösvénynek, még jó hogy hozott túrabotot magával. Én támaszték nélkül botladozom – a túrabotot nem hoztam, ínhüvely-gyulladásos kezemmel nem bírnám megmarkolni. De fájdalom ide, fájdalom oda, a sziklákból növő fákban muszáj megkapaszkodnom, annyira csúszós-görgeteges a terep. Mikor végre felküzdjük magunkat, lélegzetelállító a panoráma, a távolban, a hegyek között felvillanó víztározóval, alattunk a szurdokkal, körülöttünk sziklagyeppel.

A hegytetőről visszavezet az ösvény a tájcentrumba, mi megint létrázunk, de Mézi felfedez egy vadjárást a kerítésen, így ezúttal nem kell a kutyákat pakolgatnunk, csak néhány száz méterrel lejjebb, amikor Bodajk fölött elhagyjuk a zárt területet.

Sípálya tetején lyukadunk ki, alattunk a település, szemben a Vértes hosszú vonulata, Csókakő várával.

Meredek és csúszós lejtőn ereszkedünk lefelé, mellettünk sífelvonó oszlopai.

Hogy vajon hol lehet itt síelni, azt nem látjuk, csak áthatolhatatlan bozótost a drótkötélpálya mellett. 

Szerintem a csúszós ösvény szánkópálya lehet, a férjem szerint túl meredek. Erről eszembe jut, hogy innen csak pár tíz kilométerre, a Vértes alján hogyan törte el a lábát a tesóm egy hegyoldali szánkózáskor. Persze nem volt gyakorlata benne, hogyan is lett volna, amikor a belvárosban laktunk, és maximum a Ligetben szánkóztatott minket a nagyanyánk.  Aztán beugrik, hogy a Normafán is majdnem ilyen meredek a lejtő, amin egyszer leszánkóztam a gyerekekkel – nem is értem, hogy voltam annyira bátor, amikor a csúszós sportok nem a kedvenceim. Mire a gondolatmenet végére érek, lent is vagyunk a lejtő alján.

Az erdei iskolánál pecsételünk, és megcélozzuk a templomot. Biztatóan hívogat, de még legalább két kilométerre, mert a kék jelzés kikerüli a faluközpontot.

Lassan cammogunk a parkolóig. Megkönnyebbülünk, amikor meglátjuk az autót. Még szerencse, hogy nem ellenkező irányba terveztük a túrát, és már nem kell buszra várnunk, csak beülünk, és suhanunk haza.

Na jó, kocogunk, mert én vezetek, de legalább a kedvenc utunkon, a Vértes alján.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.