Füzér vár

Már az M3-ason látszott, hogy az aznapra tervezett 18 kilométert nem fogjuk legyalogolni, mert nem érünk oda időben. Enyhe feszültség lengte be a kocsit. Pontosabban én voltam ideges, hogy későn érkezünk meg. A férjem békésen vezetett, tűrte a kirohanásaimat. Amint felbukkantak a Zemplén hegyei,varázsütésre feloldódott a feszültség. Mesés vidékre érkeztünk.

Rozália után még alaposabban megterveztünk mindent, mégis három napból négy lett. Pálházán foglaltam szállást, a kisvasút végállomásánál, a kutyabarát Megálló fogadóban rendeztük be az alaptáborunkat. Eredetileg az első napon Hollóházától Füzérig gyalogoltunk volna, onnan visszabuszoztunk volna Hollóházára a kocsihoz, és késő délutánra érkeztünk volna Pálházára. A szakasz maradék kilométereire több forgatókönyvünk is volt. Az első nap miatt azonban újra kellett terveznünk az egészet. Végül nem jártunk vele rosszul.

Göncnél eldöntöttük, hogy Hollóháza helyett Bózsva felé vesszük az irányt. Mire a Faluház előtt kikászálódtunk a kocsiból, felvettük a bakancsunkat, hátizsákunkat, botjainkat, már dél volt. A helyiek épp ebédelni szállingóztak. Eleinte dúlva-fúlva meneteltem a férjem után Bózsva főutcáján, aztán a távolban feltűnt a füzéri vár, hullámzott a rét, körben meg a hegyek. Itt egyszerűen nem lehetett rosszkedvűnek lenni.

Egyszer egy ismerős megkérdezte, hogyan túrázunk. Egymás mellett megyünk? Beszélgetünk közben? Igen és nem. Túrázáskor bizonyos szempontból menetelsz, mert haladni kell, megtenni a távot, időre. Hiába nem hajt semmi és senki, mégis csak végig kell érni a szakaszon annyi idő alatt, hogy elérd a buszt, ne sötétedjen rád… hogy teljesítsd az ellenőrző füzetben megadott szintidőt. Ez utóbbi kimondatlanul is ott lebeg az ember agyában. Többnyire hallgatagon baktatunk, de nem azért, mert nincs mit mondanunk egymásnak, nekem például jólesik a csend, a magányos szemlélődés kifelé és befelé, és elöl a férjem hasonlóképpen érezhet.

A közöttünk cirkáló két kutya összeköt minket. A vizsla mindenképpen, a másikat még nevelni kell, mert elég egy pillanatra másfelé nézni, és máris eltűnik a rengetegben. Talán az előző, kóbor életéből maradt meg ez a fékezhetetlen vágy a szabadság és bármi ehető iránt. Még csak néhány hónapja van nálunk, és eléggé a saját feje után megy. Hosszú percekbe telik mire egészen máshonnan előbukkan, mint ahonnan várjuk. Addigra általában rekedtre kiabáljuk magunkat.

Szóval így megyünk, néha megállva. A férjem időről időre bevár. Amikor fújtatva beérem, mondogatja, hogy jobb lenne, ha én mennék elöl, mert akkor én diktálnám a tempót. Valahogy nem akarom. Jó, hogy előttem megy, így húz, és én próbálom tartani a lépést. Tudom, hogy figyel rám. Sokszor megállunk, néha kézen fogva gyönyörködünk a tájban, nem bírunk betelni a látvánnyal. Tekintetünkkel keressük, hol várnak a lihegős magaslatok. Azokat sem tudjuk majd egy szuszra bevenni.

Bózsvától Füzérig kilenc kilométer az út, kényelmes, 2-3 órás séta, nem túl sok kaptatóval, viszont többször a tűző napon, ami szerintem sokkal kimerítőbb, mint hegyet mászni. Akadnak susnyások is, a fejem bújáig érő csalánoson is át kell jutnunk, és egyszer szem elől vesztjük a jelzést, ami miatt vagy két kilométeren át egy szántóföld szélén gyalogolunk a tűző napon, míg végül a rekettyésen áttörve megtaláljuk az árnyas erdei ösvényt. Pedig még otthon olvastunk egy leírást, amiben szó esett a rejtőzködő jelzésről és a figyelmetlen túrázóra váró kényelmetlenségről.

A változatos terep és aljnövényzet miatt hosszú túranadrágban nyomjuk. Szellős, mégis szívesen lecserélném a rövidre, ami ott lapul a zsákomban. A hosszúnadrág kontra rövidnadrág örök téma a kirándulók/túrázók körében. A karcolástól, csaláncsípéstől, rovaroktól és főleg a kullancsoktól a hosszúnadrág jobban véd, de 35 fokban nem annyira kellemes viselet. Út közben több rövidnadrágos túrázót is látunk. Lehet, hogy csak mi vagyunk túlságosan elővigyázatosak? Annak azért örülök, hogy nem csupasz lábszárral kell áttörnöm a csalánoson, és hogy az erdőben nem esznek meg a szúnyogok – engem eléggé csípnek.

Délután háromkor Füzér teljesen kihalt. Az újraépített vár tövében bágyadtan nyújtózik a település. A kocsma rég bezárt, teljesen néptelen minden – valószínűleg a helyiektől a nyaralókig mindenki sziesztázik. Kellemes meglepetés, hogy a kis boltban friss, finom péksüteményt árulnak. A buszon is csak mi utazunk. A sofőr láthatóan jó kedvre derül, hogy ezt az utat nem egyedül kell megtennie. Még a kutyák miatt sem morog, ellenkezőleg – ez azért a vidéki buszokon nem általános. Jártunk már úgy, hogy nem akartak két kutyával felengedni Szolnokon az utolsó nagykörűi buszra. Sőt egyszer csecsemőstől, csomagostól, kutyástól leszállítottak Budapesten a hetes buszról, pedig volt szájkosár és póráz is a kutyánkon, és jegyet is lyukasztottunk neki. Ez a buszozás most idilli. A kutyák tikkadtan hevernek a lábunknál, mi ábrándozva nézzük a vidéket.  De jó lenne errefelé lakni!

Késő délután jelentkeztünk be a panzióba. A lefoglalt két éjszaka helyett háromra. Másnap Füzérről indulunk Hollókőre. A tervben szerepel a várlátogatás is.  

Látnivalók

  • Hegyköz

Magyarország legészakibb kistája a szlovák határ közelében,az Eperjes-Tokaji hegységbe, azon belül a Szalánci-hegységbe ékelődő völgy sok legelővel és réttel. Különösen szép, amikor virágzik az errefelé jellegzetes kék, mezei gólyaorr, a lila mocsári aszat, a sárga kisvirágú nebáncsvirág vagy a védett kosborfélék. A Hegyköz szétszórt települései úgy helyezkednek el, mint egy fa ágainak végén a levelek. A keleti oldaliak között nincs közvetlen összeköttetés,tipikus zsákfalvak, amelyekbe leágazó út visz be a főútról. Pálháza felé a buszunk az egyiket, Pusztafalut is útba ejtette. Takaros kis falu, és tényleg kicsi, megnéztem a honlapján, 196 lakosa van.

  • Bózsva

A 198 fős kis falut a Nyíri patak és a Bózsva patak is keresztezi. 1977-ben Nagy-Bózsva és Kis-Bózsva összevonásával hozták létre, de a falu honlapja szerint a két településrész máig nem épült össze – 650 méter a legnagyobb távolság köztük. Bózsván nagyobbrészt 60 év felettiek élnek, már csak mobilposta és kihelyezett orvosi rendelés működik, a közösségi életközpontja a Faluház.  

  • Pálháza

Az ország legkisebb városa, alig ezer lakossal. Azért lett város, mert itt van a Hegyköz közigazgatási központja orvosi rendelővel, iskolával. Innen indul az ország legrégebbi erdei vasútja, és itt van az ország egyedüli perlitbányája. A perlit az építőiparban használt vulkáni kőzet, ami hevítve többszörösére duzzad.  A félig elhordott hegy a várostól északra magasodik. Megrendítő látvány a hatalmas  tájseb. Vajon milyen lesz, ha egyszer elfogy az a hegy?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.