Mi a szósz? 3. – Fűszeres paradicsomos

Délután kettőkor jut eszembe, hogy mégis csak kéne ebédelni, de úgy belemerültem a munkába, hogy elfeledkeztem a főzésről. Viszont hangosan korog a gyomrom, és mint kiderül, a férjemé szintén. Igazság szerint azért nem főztem, mert mindenből kifogytam – épp az ötletből is, és gondoltam, majd lesz valahogy.

A valahogy persze azt jelenti, hogy muszáj összedobni valamit abból, ami van. Tészta mindig van. Elsőnek egy csomag teljes kiőrlésű penne akad a kezembe, és erről eszembe jut, hogy mennyi friss fűszer nő a kertünkben –

már a magról vetett bazsalikomok és a korianderek is levelet bontottak –, és hogy egy paradicsomszószt úgy feldobnának, hogy még a férjem is kedvet kapna hozzá a sima sajtos tészta helyett.

Mire megpuhul a tészta, készen is van a szósz: egy natúr paradicsomkonzervet elkeverek egy kis olívaolajjal, néhány csepp szójaszósszal, apróra vágott friss oregánóval, metélőfokhagymával, bazsalikommal, borsikafűvel és rozmaringgal, kevés vízzel lazítom, és alaposan összekeverem.

Kávé mellé 19.

Ehhez most lehet, hogy nem kávét, hanem egy felest kellene bedobni, avagy éljen a bürokrácia. Az van, hogy a legkisebb gyerekem is leérettségizett, így végleg kiesünk a családtámogatásból – vagyis júliustól nem jár a családi pótlék, megszűnik a családi adókedvezmény, ami így elsőre mínusz harmincezret jelent forintosítva, de ez egy másik történet –, és felmerült bennem, hogy ilyenkor mi a teendő.

Felhívtam a könyvelőnket, aki felhívta Ceglédet – ott székel a budapesti illetékes hivatal –, ahol

azt mondták, hogy LEVELET kell írni nekik, máshogy nem lehet bejelenteni.

A 21. században! Amikor van amúgy e-ügyintézése az államkincstárnak, formanyomtatványokkal, űrlapokkal, miegymással. Oké, írok levelet, de előtte futok egy kört, hogy a könyvelő nélkül, egyszerű magyar anyaként mire jutnék. Az ügyfélkapummal belépek az e-ügyintézésbe, és a honlapjukon az elektronikus beadással próbálkozom – tényleg nem lehet, nincs rá formanyomtatvány, úgy látszik, ez az ügytípus nem létezik, vagy nem fontos, ki tudja?  

Aztán lépkedek kicsit ide-oda, hogy megkeressem a tájékoztatást, ami az én ügyemben eligazítja az egyszeri állampolgárt. Nagy nehezen valahogy elővarázsolok, egy letölthető pdf-et – itt már kiakadok – gyűlölöm, a felugró letöltős megoldást, amikor csak tájékozódni szeretnék. A hosszú leírás közepe táján megtalálom a rám vonatkozó részt, miszerint be kell jelenteni, ha már az ember nem jogosult a családi pótlékra, de levelezési címet nem adnak meg, az elérhetőségek menüben Ceglédnél csak az szerepel, hogy nincs kirendeltség.

Talán kiírhatnám a facebookomra államkincstáros és családi pótlékos  #-gel. Itt bevadulok, és felhívom a call centert, csak pár percig kell zenét hallgatnom, és máris ügyintézőnél vagyok, aki közli, hogy ezt csak írásban intézhetem, írjak LEVELET, küldjem el postán, vagy beadhatom kormányablakban is.

Már majdnem búcsúzom, mikor eszembe jut, hogy nem mondta a postacímet. Még jó, hogy rákérdeztem, mert a további keresés az államkincstár oldalán és az egész interneten nulla eredménnyel zárult, vagyis nem találtam azt a levelezési címet, amit a könyvelőm derített ki.

Ami jó hír, hogy az internetes keresés kidobott egy másik címet, ami a hivatalé, ahol ugye ügyfélfogadás nincs, de ügyintézők  reményeim szerint vannak.

Kávé mellé 18.


A lábamat emelgetve, mint egy gólya lépkedek végig a kertben, a papucsomban, mert vizes még a fű. De a kávémat kortyolgatva bevillan, hogy meg kell néznem a málnát. Hátha megérett megint pár szem azon a két vesszőn, ami évek óta küzd a hátsó kerítés mellett a túlélésért. Hol a fűnyírós ember gyalulta le, hol a kutyák kaparták ki, mégis mindig termett néhány szem.

Az idei az első év, hogy bőtermőre fordul – már kétszer nyolc –tíz szemet lelegeltünk. Valamelyikünk hátramegy, óvatosan leszedi az éretteket, aztán „nyisd a szád, egyet neked, egyet nekem, egyet annak, aki éppen itt van velünk” szétosztja igazságosan.


A legfinomabb málna, amit életemben ettem,

a gyerekkorom jut eszembe róla, amikor a nagyszüleimnél nyaraltunk, és a hatalmas – tényleg az volt, egy hold vagy még több is – kert végében egyenesen a málnabokorról szemezgethettünk. Pesti panelgyerekeknek ez maga volt a kaland, az élmény.

Most is az

Hortobágyi húsos palacsinta

Amikor gyerekkoromban étterembe mentünk a szüleimmel, nem kérhettem hortobágyi húsos palacsintát, hiába szerettem nagyon. Apám vendéglátósokat tanított – ők már csak tudták, mit nem érdemes rendelni. Kizárólag otthon ehettem ezt a kedvencemet, de csak kétszer egy évben, mert a hortobágyi húsos palacsinta elkészítése munkás szertartás volt. Apám bevette magát a konyhába, és alkotott.

Pörköltet főzött, guszta, pöttyös palacsintákat sütött, darált, töltött, tekert, rétegzett, és a végén a tejföllel beforralt szaftot mindig egy kék virágos, öreg kerámiakancsóból locsolta a vastag falú, agyonégett ovális jénaiba sorakoztatott palacsintákra.

Napok óta palacsintára vágyom, és a csirkecombfilé sem állhat tovább a hűtőben. Tökéletes egybeesés a hortobágyi húsos palacsintához. Nem is hezitálok, a férjemet azért megkérdezem, mit szól hozzá, mert ő nem valami nagy húsevő. Szerencsére tetszik neki az ötlet, akárcsak a fiamnak, aki kénytelen volt velünk jönni a vidéki karanténba.
Hogy a férjem kedvében járjak, teljes kiőrlésű lisztből sütöm a palacsintákat. Máskor harcolok vele, mert a túrós vagy lekváros palacsintát jobban szeretem fehér lisztből, de a hortobágyi palacsinta pont így lesz jó. Kicsit izgulok, hogy nem szakadnak-e majd ki, és hogy szép pöttyösek lesznek-e. 

A pöttyök fontosak. Nélkülük nem igazi a palacsinta.

A liszt mindegy, az évek alatt megtanultam kukoricalisztből is palacsintát sütni, a serpenyő a lényeg. A titka az, hogy nem sütünk benne mást. Ezt már a férjem is tudja, mióta egyszer tojásrántottát rittyentett a nagymamám palacsintasütőjében, és hiába tálalta nagy boldogan, én nem dicsértem meg. A jó serpenyőt elég egyszer vékonyan kiolajozni, és nem ragad le benne a palacsinta.

Élvezettel figyelem, ahogy a forró vason sül a tészta.

Amikor az utolsó nyers folt is eltűnik, óvatosan megmozgatom, egy olajos falapáttal finoman körbehúzom a szélét, hogy a megfelelő pillanatban megfordítsam, hol alányúlok, hol feldobom. Az elsőn nincsenek szép sült pöttyök. Még kellett volna neki fél perc. Innentől jobban koncentrálok a pöttyökre. Szeretném, ha az én palacsintáim is olyan szépek lennének, mint amiket régen apám sütött.

A két tojásból és az érzés szerint hozzáadott tejből, olajból, teljes kiőrlésű lisztből, szódából tizenhat palacsintám lesz. A jénai edényemben megtöltve csak tizenkettő fér el. Sebaj, egy-egy kenésnyi húspéppel mindhármunknak jut egy kis kóstoló, azt az egy árvát meg aki kapja, marja. 

Míg kisütöm a palacsintákat, a pörkölt is megfő, fél kiló felkockázott csirkecombfiléből, két fej hagymával, fokhagymával, két sárgarépával, egy kis üveg paradicsomsűrítménnyel. A merülő mixer poharában több részletben, némi mustárral pépesítem, ügyelve rá, hogy a szaft egy része megmaradjon, azt egy doboz tejföllel összeforralom.

A palacsintákat jól megpakolom a húspéppel, egyet tekerek rajtuk, kétoldalt behajtom, még egyet tekerek, és a duci csomagokat egy ovális jénaiba sorakoztatom. A végén leöntöm a tejfölös szafttal.

Mielőtt húsz percre a forró sütőbe tolom az edényt, gyönyörködöm a művemben, a pöttyök kikandikálnak a szaft alól.

Ami kell hozzá:

palacsinta: 2 tojás, tej, szóda, kevés olaj, pici só, kb. 1,5 bögre tetszés szerinti liszt

húspép: 1/2 kg hús (csirkecombfilé/sertéslapocka), 2 fej vöröshagyma, 2-3 gerezd fokhagyma, 2 szál közepes sárgarépa, 1 kicsi doboz paradicsomsűrítmény, őrölt pirospaprika, só, oregánó, a pépesítéskor 2-3 kanál mustár, a szaft beforralásához 1 kis doboz tejföl

A falon túl – séta az Újköztemető körül

Régen mindig féltem kicsit, ahányszor a nagyapám sírját kerestük a családi kézzel rajzolt térképét silabizálva a gyakran látogatott sírhelyektől távolabb eső parcellában. Nem tudtam nem gondolni rá, hogy mennyire elhagyatott, bármilyen szép és vadregényes is. Emlékszem, egyszer anyámmal nagy bőszen sikáltuk a mohát a sírkőről, amikor a semmiből felbukkant mellettünk egy alak, sírkőcsiszolást ajánlgatva. Mi ketten voltunk, ő egyedül, mégis eléggé megijedtünk, mert közel-távol egy lélek sem volt rajtunk kívül. A heves szívdobogásom csak akkor szűnt meg, amikor végre kiértünk a főútra.

A Tünde utca és a Frangepán utca kereszteződésénél kialakított határkő emlékparktól indulunk, a betonútról az első ösvényen balra fordulva vesszük be magunkat a régi határerdőbe – ez annak a 183 méteres eredőszalagnak a maradványa, amit a 19. század végén a homok megkötésére telepítettek. (Itt írtam már róla) A nyílegyes útról jobbra tartva hamar elérjük a Korányi erdősort, vagyis a temető fala melletti dűlőutat. Futókkal és kutyásokkal is találkozunk – a szomszédos Erzsébettelepről és Újhegyről valószínűleg sokan járnak ki ide. A saroknál az Eszterlánc utcára kanyarodva gyalogolunk tovább a többé kevésbé jó állapotú, szürke betonfal mellett. Mögötte vannak a temető legelhagyatottabb parcellái.

Feltűnik, hogy sehol sincs kapu.

Ezek szerint a temetőnek nincs másik bejárata. Miért is lenne, és ha lenne, miért nyílna az erdőre? Pláne az Eszterlánc utca felőli oldalra, amelynek legvégén van a 301-es parcella. Az itt nyugvó hárommillió lélek egyirányú belépőt vett, a látogatók meg jobb, ha nem kóvályognak össze-vissza.

Ez a leghosszabb falszakasz, középtájt az erdészet bekerített, roncsokkal, használt abroncsokkal körülvett telepével, amit meg kell kerülni. A Keresztúri-erdő tanösvényének egyik tábláján olvasható, hogy az erdész régóta itt is lakik. Ahogy a sáros barázdákon araszolunk, valószínűleg ő hagy le minket a terepjárójával.

Errefelé a leggöröngyösebb az út,

eső után nemigen lehet megközelíteni a tanösvény információs tábláját, és a „magaslest”, amiről pont Nagy Imre sírjánál lehet benézni a Nemzeti Gyászparkba. (Erről azért nincs fotóm, mert egyenesen a facebook-történetbe tettem, és onnan eltűnt – ha valaki tudja, hogyan lehet elővarázsolni, szóljon!)

Az Eszterlánc utca végén, a hegyesszögben nyugat felé forduló falat követve egy mező tárul fel. Ezen az oldalon a távolabb csapássá szűkülő dűlőutat követve kissé el kell távolodnunk a faltól.

Az Ezüstfa utca és a temető fala közötti füves mezsgye pont olyan széles, mint a határerdő. A Kőbánya-kertvárosi iparnegyed mögötti réten senki nem jön velünk szembe – úgy tűnik, ez itt nem kirándulóhely, inkább senki földje, trágyakupacokkal, építési törmelékkel, eldobott dolgokkal.

A temető fala mellett egyre több szeméthalmot látunk, és a mező végén a terep is kellemtelenül hepehupássá válik – fűvel benőtt gyanús domborulatokon lépdelünk. Arra tippelünk, hogy a város sok évtized alatt kialakult egyik nagy “természetes” szemétlerakójába tévedtünk. Inkább áttérünk a fal melletti kacskaringós, borostyános csapásra, és végül a Takarék utcán lyukadunk ki, ami nem más, mint az Újköztemető és a Kozma utcai izraelita temető közötti dűlőút.

Sokkoló a látvány: mindkét irányban szemétkupacok, ameddig a szem ellát. Mivel nagyjából félúton járunk, visszafordulni nem akarunk, így marad a törmelék, a mérhetetlen mennyiségű háztartási hulladék, a szaros pelenkák, a vegyszeresflakonok, a festékesvödrök kerülgetése végig a Fűz utcán, egészen a Kozma utcáig, jó egy kilométeren át… Hello, 21. század!

De hát Pest hátsón mi másra számítottunk? Bevallom, én titkon reménykedtem benne, hogy az északi fal mentén is jót sétálunk, és nem kapjuk így telibe a “nemazénportámleszarom” mentalitást. Szóval, ha valaki azt gondolná, hogy változott a felfogás, itt meggyőződhet róla, hogy bőven van mit tanulni, mert még mindig vannak, akik inkább zötykölődnek néhány kilométert valamilyen félreeső dűlőúton, hogy megszabaduljanak a szemetüktől, mint hogy elvigyék egy hulladékudvarba, valamelyik újrahasználati központba, vagy ami még használható, odaadják szegényeknek.

Amúgy némelyik kupac kincseket rejt, olyanokat, mint például a piros kutya. De látunk ép fotelokat a 80-as évekből, iratokat, dokumentumokat, képeslapokat, bűnbánó levelet, gyöngyírással a börtönből…

Balra, a sarkon előttünk magasodik az Újköztemető a régi krematóriumának kéménye, és ahogy a Fűz utcára kanyarodunk, az alacsonyabb a fal fölött rálátunk a török katonai parcellára – az I. világháborúban elesetteket temették ide. Az Újköztemetőben román, olasz, lengyel szovjet katonai parcellát is létrehoztak a múlt század elejétől. Lejjebb hosszan sorakoznak az urnafülkés emlékművek.

Túloldalt, a zsidó temető betonfala mögül jobbára csak az öreg fák látszanak ki, de egy helyen hiányzik a betonelem. Odabent a legtöbb síremlék elhagyatott, a mohos kövekről lekoptak a feliratok, a területet lassan elnyeli az elvadult növényzet, de egy síron felfedezzük az emlékezés kavicsait.


A Kozma utcáig kilépünk, jobboldalt téglafal váltja fel a betonelemes kerítést. Kerülgetjük a sűrűsödő szeméthalmokat, és magunkban pufogunk. Az utolsó kupac a főúttól nem messze egy komplett háztartás, valaki nem olyan régen ide lomtalanította valakinek az életét, személyes iratoktól a ruhákon át a bútorokig.

Megkönnyebbülünk, mikor végre kiérünk a villamosvágányokhoz. A Kozma utcának ezen a részén egymást érik a sírkövesek az Újköztemető főbejárata előtti néhány éve rendezett körforgalomig. Teszünk egy kitérőt a Kisfogház Emlékhely emléktáblájához, majd a börtön mellett megyünk tovább, a sarki őrtoronyig, szemben a Korányi erdősorral. Azon sétálunk vissza a határerdőn át a Tünde utcáig.