A veteményes nem az út vége, hanem a kezdete

Azt mondják, mostantól minden másképp lesz, a korona megváltoztatja az életünket. Nekem ez a néhány retek a változás. Nem lettek volna, ha nem jön a vírus, és nem költözünk le a falusi házunkba.

Az utat jelentik, amire ráléptünk, és aminek a veteményes nem a vége, hanem a kezdete.

Az utat, amin még bizonytalanul lépkedünk, mert visszahúz az évtizedek óta tartó városi pörgés. Még nem tudjuk, hogy újrakezdenénk-e vidéken, csak érezzük, hogy lehetne másképpen is élni, lehetne ritmust váltani, mert akkor is működne, ha nem jobban, mint azelőtt.

A retek a bizonyíték.

A magokat a férjem vetette, és a fiammal (azzal, amelyik most érettségizett) felástak tíz négyzetmétert a veteményesnek. A gazolásba már én is beszálltam, sőt néhány egyben kifordult fűcsomót átültettem a kert egyik kopár foltjába, hogy gyepesítsek is. Először a cukkini bújt ki, aztán a paradicsomok, a paprikák, a padlizsánok és a saláták. A retkek az utolsók között ütötték fel a fejüket. Eleinte csak napozni, akklimatizálódni hordtam ki a palántákat a kertbe minden délelőtt, és esténként szépen sorban visszavittem a tálcákat az ablakpárkányokra. Bonifác után kezdtem kiültetni a legerősebbeket – hallgatva a szomszéd Julikára, hogy várjuk meg, míg elmúlnak a fagyosszentek. A retkek csak a második hullámban kerültek ki, és még akkor is tartottam tőle, hogy nem élik túl, olyan cérnaszálak voltak a palánták. De napról napra erősödtek, magukhoz képest jobban, mint a többi. És egyik nap mit látok? Hogy kikandikál a piros gumójuk a földből.

Reggelente kimegyek a kertbe. Még pizsamában, papucsban, a lábamat óvatosan emelgetve a harmatos fűben, utam a veteményeshez vezet, hogy megnézzem, a palántákat. Napközben is legalább egyszer végigmustrálom őket, de van, hogy kétszer-háromszor is kimegyek.

Csak pár percig gyönyörködöm benne, hogy nőnek.

Esténként hét felé locsolok, kapálgatok, talajt lazítok, és az éj leszállta előtt elköszönök a zöldségektől.  Ez a napi rutin megnyugtat, ezekben a néhány percekben nem gondolok másra, nem cikáznak a feladatok és az ötletek a fejemben, automatikusan kikapcsolok. 

A retek kapcsol ki – és a többi palánta meg a virágok –, a kertben másik dimenzióba lépek át, a függöny az ajtón, ami a szúnyogokat és legyeket hivatott kint tartani, a gondokat bent tartja, és a munkát is. Rájöttem, hogy ezért is dolgozom ritkán kint a teraszon.

Három hónapja kedvemre lépkedhetek ki-be az életem dimenziói között. A retek a nyugalom, a munka a pörgés, és most egyensúlyban vannak.

A retek a változás.

Virágzás

Ma elültettem a virágokat. A férjem hozta az öt palántát. Harminc éve kezdődött.

Színtisztán látom magam előtt, hogy ott ülök az egyetem folyosóján az egyik prof szobája előtt. Már vagy félórája várok. Cikáznak a fejemben a gondolatok. Mit fogok mondani? És ő mit fog szólni? Szeptember óta beszélgetünk. Legutóbb a hátsó lépcsőházban futottunk össze, akkor azzal búcsúzott,

repkedj csak madárka, majd csak belerepülsz a hálómba.

Lassan másznak a percek. Azt hiszem belerepültem. Elbizonytalanodom. Lehet, hogy elmaradt a szeminárium? Végre nyílik az ajtó. Néhány ismerős viharzik ki, odavetnek egy-egy sziát, váltunk pár szót, de mind sietnek a vonatukhoz vagy valamelyik közeli kocsmába, hogy belehasítsanak a hétvégébe. Nem megyek velük? Nem, köszi.

Felállok. Várok. Az ajtó még nyitva. Hangok szűrődnek ki. Nem értem, miről folyik a szó. Inkább mégis leülök. Keresztbe teszem a lábamat. Próbálom lazán. A hangok közelednek. Felnézek. Ott áll az ajtóban és néz. Hát te? Rád várok. Akkor menjünk.

Napra pontosan harminc évvel később hozza az öt virágpalántát. Ma elültettem őket.

Randi

Megnyomta a mentés gombot. Készen volt a beszámolóval. Érezte, hogy rezeg a telefonja, a férje volt.  

Szivi, randi 8-kor?  

Gyorsan bepötyögte a választ.

Eben izz kratrk.

Három kérdőjel jött. Eben izz kratrk – mondta ki hangosan. Ízlelgette az idegenül recsegő hangokat. Feltette a szemüvegét, és szép lassan írta be:

Rendben, ott leszek.

Szívecske eső bugyborékolt fel.

Konyha vagy étkező? – írta be 7.50-kor a fésülködőasztaltól.

Hazafelé

Fotó: Pixabay

Szombat délután fél négy. Október közepe. Nyárias meleg. Leveszem a bőrdzsekimet, kint melegebb van, mint bent, a régi iskolaépületben. Másfél óra alatt teljesen átfagytam. Addig észre sem vettem, hogy fázom, de, ahogy felállok, megborzongok. A kezem is jéghideg. Lassan visszatérnek a fizikális érzéseim. Mosdóba kell mennem, már az óra előtt kellett.  A lépcsőházban sietős léptekkel felfelé veszem az irányt. Nem szeretem, hogy ilyen kihalt ez az épület. Mégis szinte hallom a gyerekzsivajt, és a lépcsőn ösztönösen a fal mellé húzódom. Tényleg elfogytak a gyerekek? Valószínűleg ez a kerület is elöregszik, de az elit környék kiürült iskoláját át lehetett alakítani menő kulturális helyszínné.  A Jurányi fogalom.

Ha a Havannán kiürülne egy iskola, vajon mit kezdenének vele?

Oda biztosan nem járna ki az előkelő értelmiség. Átmenetileg talán vonzó lenne a városszéli egzotikus lakótelep, de évekig biztosan nem. A Havannán valószínűleg nem ürül ki iskola. Visszhangzik az új cipőm kopogása.

A kapu nem nyílik. Kétségbeesve rángatom. Nem igaz, hogy nem tudok kimenni! Máskor ilyenkor már szállingóznak befelé a haladó kurzus résztvevői. Most senki nem jön. Bár, ha be van zárva, valószínűleg nem tudnának bejönni. Tanácstalanul forgolódom, egyszer csak érzem, hogy valaki a hátam mögé lép.

– Hello! – nyögöm ijedten.

Egy hipszter srác az, éppen megnyomja oldalt a kapunyitó gombot. Nem köszön vissza, kiviharzik. Szerintem totál hülyének nézett. Kínomban mosolygok, és előveszek egy cigit.

Néha szar érzés ötvenes nőnek lenni.

Rágyújtok, és a Varsányi Irén utcán indulok lefelé. Nahát, itt egy parkolóudvar! Tök üres. Háromszázkilencven egy óra. Legközelebb kocsival jövök, akkor maximum félóra alatt ideérek. Most kábé másfél óra múlva leszek otthon. Utálok a városban utazni. Vezetni is, főleg a parkolás miatt, de ebbe az udvarba simán be tudok állni, nem baj, hogy drága. Mire felérek az Erőd utcán, elszívom a cigit. Pont elmegy a villamos, úgyhogy felballagok a másik zebráig,

Egy ideje zenét hallgatok a buszon és a villamoson, a metrón olvasok – ott nem leszek rosszul közben – de hétvégén nem jár a hármas metró.

Idefelé Nick Cave ment, most SOAD. Üvölt a Toxicity,

begördül a villamos, automatikusan felszállok. Valami furcsa. De mi? A kapaszkodó. Az ülések is másmilyenek, mint a négyes-hatoson. Csak most esik le, hogy nem jó villamosra szálltam. Nem baj, a Batthyányn majd leszállok… de, nem, ez nem megy a Batthyányra, Óbudára megy. Próbálok úgy átszállni a hídfőnél, hogy lehetőleg ne törjem össze magam, ne menjek neki semminek, és ne üssenek el a kanyarban.

A szigeti bejárón özönlik a tömeg. Iszonyú. Régen sokat jártunk a szigetre, amikor még a Csengeryben laktunk, akkor is tömeg volt, de a Ligeten kívül csak ide jöhettünk ki egyszerűen babakocsival, kicsi és még kisebb gyerekkel, kutyával. Most ott van mellettünk az erdő. Megakad a szemem egy félmeztelen, mezítlábas futón. Eszembe jut róla az a pasi, aki egyik reggel az erdőben futott velem szemben ugyanígy félmeztelenül, mint a lassított felvétel, először nem értettem, miért, de aztán megláttam, hogy a derekához kötve egy hatalmas gumiabroncsot vonszol. Egy kisgyerekes nő a záródó ajtók közé feszül, egy másik nő ugrik be rajta a gyerekével. Idióták.

Messze van még a Ferenc körút.

Elképesztő arcok mozognak a koszos, büdös aluljáróban, egy kockás kabátos külföldit egy tántorgó alak igazít útba, két fegyveres rendőr unottan dekkol. A megálló pont annyira van a lépcsőfeljárótól, hogy a kereszteződésen átjövő buszt biztosan nem éri el az ember, ha nem fut. Nem futok. Régóta nem. Ahogy felérek, azért hátrapillantok, de nem látok buszt, pedig a megállóban nagy a tömeg. Hétvégén katasztrófa a metrópótló. A legortopédabb kialakítású buszok járnak. A szerencsések kakasülőkön, lehetőleg menetiránynak háttal foglalhatnak helyet, a szűk folyosók direkt olyanok, hogy minél kényelmetlenebb legyen állni. Felpréselődöm, találok egy állóhelyet, a nyitott ablakon pont az arcomba vág a szél, de legalább van levegő.

Nincs kedvem a Határ úti lehangoló aluljáróhoz, amúgy is sütit akarok venni. A villamos-végállomás pléhkocsmái közötti bicikliútra fordulok, gyalogosoknak nincs külön út, mindenki itt igyekszik a bevásárlóközpont felé. Bringás szerencsére nem jön, de el tudom képzelni, milyen anyázás lehet itt csúcsidőben. Egy fokkal jobb, mint a terepgyaloglás a hepehupás senki földjén, porban-sárban. De a senki földje valakié, és most, hogy metrópótló jár még vagy egy évig, bekerítették, marad a bicikliút.

Háromnegyed ötkor szállok fel a buszra, ami hazáig visz. Hív a férjem. Még húsz perc, drágám. 

Hétköznapok mentes kihívásokkal

A műanyagmentes július után itt van az újruha-mentes szeptember. Megfigyeltétek, hogy a mentes időszakok egyre gyarapodnak? Lassan az év minden napjára jut egy kihívás, ami arra próbál szorítani bennünket, hogy vegyünk vissza a fogyasztásból. A kampányok után aztán mindent elárasztanak a beszámolók, amelyek arról szólnak, miért is annyira nehéz betartani az éppen aktuális fogadalmat. A menetes vállalás olyan, mint a fogyókúra: sokan nagy elhatározással nekifutnak, aztán napról napra szembesülnek azzal, hogy a megszokott mindennapokat felborító tervet nehéz betartani, és az idő előrehaladtával egyre többször jön egy „csak”, egy „de”, ami miatt borul a program. A mentes napok leteltével pedig szépen lassan minden visszaáll az eredeti állapotba. Vagy mégsem?

A megszokott dolgokon nehéz egy csapásra változtatni. Én próbálok annyit bevállalni, amit be is tudok tartani, és be tudom építeni a mindennapokba. Ez sem könnyű.

Augusztus óta tudatosan igyekszem minimalizálni a szemetünket, ha nullára nem is leszek képes csökkenteni. Abból indultam ki, hogy minden tejesdoboz vagy nejlonzacskó számít, ezért hetente kétszer kimért tejet vásárolunk, és a kimért árukhoz már alig-alig veszünk nejlonzacskót – azok pedig kutyakakaszedőként végzik –, rutinosan használjuk a tüllszütyőinket, és lehetőség szerint mindenből csak annyit vásárolunk, amennyit el is fogyasztunk. Még ez is nagy változás, viszont betartható, és ha teljesen beépül az életünkbe, továbbléphetünk.

A kimért tejet azért tartom nagy változásnak, mert a szakítás dobozos tejjel nem is olyan egyszerű.

A tejért valamelyikünknek el kell mennie – amikor itthon vagyunk, ez mindig a férjemre hárul, mert neki esik útba a kispesti vagy a lőrinci piac, Nagykörűben én bringáztam el a tejboltba az utca végére. A tejet valamiben szállítani kell – eleinte műanyag flakonban hoztuk, amit a tejes adott, de mostanra beszereztünk két csatos üveget. A tejet fel kell forralni – én legalábbis felforralom –, szét kell tölteni üvegekbe, az üvegeket el kell mosni, ki kell forrázni, mindez időbe kerül, amit be kellett építeni a rohanó életünkbe.  És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a családban van, aki szerint „tehén szagú ez a tej…”

A mostani ruhakihívást könnyebb lesz betartanom. Új ruhát amúgy is ritkán veszek, leginkább turkálóból öltözöm. Azért ennek is van veszélye, mert az ember könnyebben elcsábul, és végén kidől a szekrény a sok ellenállhatatlan darabtól, amiktől elég nehezen válok meg. Van, amit évekig pakolgatok, mire rászánom magam, hogy kidobjam. De előtte hosszasan őrlődöm rajta, hogy mit vigyek el ruhakonténerbe, mit ajándékozzak el, hogy minél kevesebb menjen a kukába – bármelyik megoldás plusz időt igényel, ami rettentő soknak tűnik, és mindig csak utána derül ki, hogy pikkpakk megvolt.

Az újruha-mentes szeptembernek nagy szanálással futok neki.