Megyünk a gáton – Nagykörű határában

A Közép-Tisza vidéke nem tipikus bakancsos kirándulási célpont, valószínűleg a sík terep kevésbé vonzó a túrázóknak. A gáton sok bringással találkoztunk, de hátizsákos, bakancsos turistákkal nemigen futottunk eddig össze. Pedig errefelé is akad látnivaló, és kilométerben sincs hiány. Arra gondoltam, hogy megmutatom kirándulószemmel ezt a vidéket, bejárható útvonalakkal, ha valakinek alföldi sétákhoz szottyanna kedve.

Minden falu határában vannak érdekes helyek. A mi falunk Nagykörűhttps://viking.style/what-are-standard-envelope-sizes/, ahol van egy házunk, és ahol március óta több időt töltünk, mint otthon. Nagykörű nevét ma már sokan ismerik, a cseresznyefesztiválok eléggé népszerűvé tették, meg persze a Gasztroangyal. Azelőtt, ha valakinek azt mondtam, hogy megyünk Nagykörűbe, többnyire visszakérdezett, hogy Nagykőrösre. Mondjuk, mielőtt férjhez mentem, én sem hallottam a faluról.

Nagykörű neve a Tisza nagy kanyarjáról ered, a folyó ugyanis szinte körbe folyja a falut. Nádas Rózsi – Rózsika néni, a kilencvenvalahány éves, fáradhatatlan, örökké aktív rokon, aki „Így éltünk a Tiszánál” címmel könyvet is kiadott a falujáról – írta, hogy valamikor a folyón felfelé evező hajósok reggel búcsút intettek a körűieknek, és igencsak meglepődtek, hogy este még mindig a falu templomtornyát látták a parton, igaz, a másik irányból, mint reggel. A nagy kanyar ma már jóval kisebb, és nem olyan kacskaringós, mint a szabályozás előtt volt, hanem hibátlan ívű. Holtág sincs ezen a szakaszon, mert a folyó úgy kanyargott, hogy az átvágással ide nem jutott. Van viszont messze földön híres homokpados strand és komp. A kettő közti néhány száz méteres gátszakasz pedig a helyi korzó. Itt mindenki végigsétál, aki Nagykörűben nyaral, mivel a gát körbe öleli a faluközpontot. Errefelé sok régi házat már csak nyaralónak használnak, az egykori iskolából meg varroda lett. Mögötte a helyi „skanzen”, néhány szépen felújított parasztházzal, és egy rejtett kis utcával. A másik oldalon nyárfás véderdő húzódik, a Tisza nem is látszik innen. Aki nem látott még árvizet, elképzelni sem tudja, hogy eddig kijöhet a folyó. Én sem tudtam, míg 2006-ban nem jött a nagy árvíz, amikor a gát tetejét nyaldosta a víz. Emlékszem, mindenki ment homokzsákokat pakolni, és nagy volt a riadalom, mert a gát melletti házak kertjében állt a víz, a túloldalt meg úszott az erdő.  

A nagykörűi korzón és a kanyaron túlra inkább csak bringások vagy futók merészkednek. Doba felé a gátőrház, az első vagy a második rámpa kényelmes sétányira esik. Az Anyita-tó pedig úgy két kilométerre van a falu határától. Ez egy ártéri lapály. Tavasszal víz alatt áll vagy lápos, de nyáron és ősszel száraz rét, amin át lehet vágni, és elsétálni a Tóaljához és a Dudorhoz. A Tóalja a helyi üdülőtelep, lábakon álló házakkal, mögöttük gyümölcsösökkel, bőtermő földekkel, ültetett erdősávokkal, legelőkkel, hodállyal – itt lehet tanulmányozni a Tisza szabályozása utáni jellegzetes ártéri tájat. A Dudor vagy Dúdor ellenben megőrizte vadregényes jellegét – borostyánnal befutott fák, buja aljnövényzet, ökörnyállal beszőtt, lassan elfogyó ösvény vezet a mélyére. A teljes kör a komptól a gáton és az Anyita-tavon át a Dudorig és onnan vissza a Tóalján át a kompig jó tíz kilométeres, 2-3 órás kirándulás.


A gát túloldala mezőgazdasági terület. A Táncsics utcáról bejárható. Ez az utca belefut a földekbe, és traktorok vájta, ezért eső után szinte járhatatlan gazdasági útban folytatódik. Két kilométerre az utolsó háztól áll egy magányos nyárfa, addig nyílegyenes az út, kétoldalt szántóföldekkel, mára csalitossá vadult digógödrökkel, ahonnan a gátépítéshez termelték ki a földet, legelőkkel és ridegen tartott marhákkal, a mezőn vágtázó őzekkel és sprintelő nyulakkal, rókákkal. Az út a fánál elágazik, mehetünk tovább egyenesen, egészen a gátig – a vége felé elég bozótos – vagy jobbra Csataszögig, ahol a házak előtt jobbra térve eljutunk a Homokig, a híres nagykörűi cseresznyésig. Ha nem megyünk el Csataszögig, hanem az első dűlőúton jobbra térünk, akkor is a Homoknál kötünk ki. Ez a rövidebb kör (Táncsics utca – Csataszög – Homok – Táncsics utca) bő két óra alatt járható be, a hosszabb, Csataszögöt is érintő útvonal legalább háromórás, ha a gát felé megyünk, és azon térünk vissza a faluba, szintén ennyi idővel kell számolni. Persze kérdés, hogy miért kirándul valaki a pusztában, és miféle látnivaló van egy falu határában. Csak azt mondhatom, hogy minden évszakban más a táj, és a sarjadó vetés, a hullámzó búza vagy a sárgán virító napraforgó, a virágban álló cseresznyés mind megér egy sétát.

A strandtól Kőtelek irányában a kanyar után hamar elfogynak a házak. Itt, a Cigánydombnál van a falu vége. Cigányvárosnak is nevezték ezt a részt. A folyó felé eső ártéri erdőbe száraz időben be lehet sétálni, a gáttal párhuzamosan gazdasági út vezet a telepített erdősáv mellett. A gáton a villamos távvezeték után, a Monostor-dombnál van még egy tanya, utána egy fiatal tölgyes. Ilyen tölgyesek többfelé is láthatók a gát mentén, mert egy időben pályázni lehetett az őshonos fa telepítésére. A Monostor-domb a középkorban itt állt monostorról kapta a nevét. A strandtól idáig és vissza öt kilométer az út – ideális reggeli séta a kutyákkal.


Ha Nagykörűben jártok, sétáljatok is, ne csak cseresznyézzetek!

Terepasztal a Vértes lábánál

Csákberény szélétől alig két kilométerre, a Vértesi Tájvédelmi körzet egyik erdei útjának bejáratánál parkolunk le. Innen jól rálátni a mező túloldalán nyújtózó dombokra. Ha feltúrnám a fotótáramat, nem is tudom, hány képet találnék, amit erről a pontról lőttem, télen, nyáron, tűző napsütésben, alkonyatkor – mindig szép, most is.

Ahogy nekivágunk az erdő mellett vezető útnak, olyan érzésem támad, mintha egy nagy terepasztalra készülnénk felgyalogolni. Egyik oldalon az erdő, a másikon széles mező, amit a Gánttól a Zámolyi-medence felé hullámzó dolomitsziklás dombok szegélyeznek.

A kutyák boldogan vetik be magukat a bozótba, alig lehet látótávolságon belül tartani őket. A tavaszi szagok izgalomba hozzák őket.

Még egy állatcsontvázat is találnak.

Jó ideje ott lehet már. Vajon egy kilőtt vadé? Vagy a vadászok nem hagynának ott egy állatfejet? Az biztos, hogy vadászterületen járunk, mert az erdő vonalában végig vadlesek állnak. Egy kidőlt, olyan, mint egy felborult birodalmi lépegető.

Március 15-én, fényes nappal nyilván nincs tele az erdő csőre töltött puskás vadászokkal, azért nem engedjük magunktól távol a két kutyát.  Alig egy-két méterrel előttünk ügetnek, orruk a földön, meg-megállnak, és izgatottan szaglásznak. Találnak újabb napszítta vadcsontokat, aztán egyszer nagy izgalomba jönnek, biztos távolból figyelnek valamit.  

Egy lábatlan gyík az. Mozdulatlanul pihen egy sziklán. Percekig gyönyörködünk benne.

A mező végén átvágunk egy keskeny erdősávon, és a Horogvölgyi út mellett házak bontakoznak ki előttünk. Egy darabig elsétálunk az úton, hogy benézzünk a gánti bauxitbánya mögötti völgybe, de a bekötőutat elérve, visszafordulunk, és nekivágunk a jobb kéz felől magasodó dombon felfelé vezető csapásnak. Fentről látjuk, hogy a völgy teljesen beépült – porták és házak felkúsznak egészen a szomszédos dombok tetejéig.

A másik irányban újabb völgy és domb vár ránk. Baktatunk lefelé, aztán felfelé, aztán tovább egy lankás gerincen.

Fák sehol, csak sziklák, zöld moha-, sárga és szürke zúzmótelepek,

meg egy szakadék – talán felhagyott kőbánya. Ahogy megint ereszkedünk, egy erdősávhoz érünk, ahonnan gyerekzsivaj hallatszik. Nemsokára meg is látjuk őket, és nem messze egy tisztáson néhány, piknikre készülődő felnőttet. A nők mind egyforma kendőben vannak. Vajon kik lehetnek?

Egy homokbánya partfalát megkerülve ereszkedünk még lejjebb, hogy aztán a következő dombot is megmászhassuk.

Ez az utolsó. Ahogy átérünk, jobbra felbukkan a mező az erdővel és a parkolóval. Csak látszólag van közel, majd félóra, míg átérünk.

Mielőtt leérünk a terepasztalról, átballagunk még az út túloldalára, hogy megnézzük, milyen katonai emlékmű áll ott: majdnem napra pontosan 75 évvel ezelőtt, 1945 március 16-án itt lőtték szitává a nyílt terepen a szovjetek a magyar 2. páncéloshadosztályt. 

Nem is sejtettük, a szerelemdombok sötét titkát.

Anzix a végekről – Időséta Pestszentlőrincen

Sok helyre járok gyalog, szeretek sétálni, közben merengeni és nézelődni, mert még a jól ismert útvonalakon is mindig találok valami érdekes látnivalót.  Jógára igyekezve a százszor bejárt úton megyek, és közben eszembe jut, hogy most van Budapest születésnapja, de

Bókay-kert

146 évvel ezelőtt nem Pesten jártam volna erre, hanem uradalmi földeken, egy település születése előtti pillanatokban.  

Amikor 146 évvel ezelőtt létrejött Budapest, Pestszentlőrinc még csak egy volt a születendő nagyváros előtelepülései közül, amelyeket majd csak 1950-ben csatolnak a fővároshoz. Ma a XVIII. kerület az egyik legnagyobb és legnépesebb városrész, mégsem tartozik a legismertebbek közé. Még a budapestiek is legfeljebb annyit tudnak róla, hogy valahol az isten háta mögött van. Valóban, a belvárosból tíz kilométert kell ide autózni vagy metrózni és utána még buszozni vagy villamosozni, úgyhogy nem csoda, hogy akinek nincs itt dolga, annak eszébe sem jut, hogy kiruccanjon. Pedig, mint minden kerületben, akad itt is látnivaló. Park, amelynek padjait és burkolatának díszítését Kondor Béla egyik grafikájának figurái ihlették, villatelep néhány több mint száz éves villával, a lakótelepek szomszédságában megbújó pici barokk kápolna, hatalmas szabadidős kert, amit az egykori uradalmi központban hoztak létre, az építészeti különlegességnek számító 1-es terminál Ferihegyen, Obszervatórium meteorológiai tanösvénnyel és erdők sétautakkal.  

De visszatérve 146 évvel ezelőttre: 1873-ban Kispest éppen elvált Vecséstől, amelyhez Pusztaszentlőrinccel együtt tartozott.

Nem sokkal korábban tetszett meg a tölgyesekkel tarkított vidék Lónyay Menyhértnek, aki végső soron belendítette a mezőgazdasági nagybirtok településsé válását.

Az ekkoriban már grófi címet viselő és a pénzügyminiszterségig jutott Lónyay a felesége, Kappel Emília (neve onnan lehet ismerős, hogy Petőfi is udvarolt neki) révén vetődött Pusztaszentlőrincre, és az itteni tölgyesben szép emeletes villát építtetett. A környék néhány előkelő barátjának is megtetszett, és több híresség is itt húzta fel nyaralóját. Eötvös Loránd például a Gyöngyvirág utcai villája kertjében végezte híres ingakísérleteit, és állítólag lovon járt be Pestre, az egyetemre, a szomszédja pedig Fedák Sári operettprimadonna volt. Az Eötvös-villa helyét ma már csak a kiváló tudós mellszobra őrzi, és a Fedák-villa sincs meg, mert a színésznő a szülei halála után lebontatta – állítólag  darabjai más házakba beépítve megmaradtak. De itt lakott Margó Tivadar orvos, zoológus, Puskás Tivadar, a telefonhírmondó feltalálója és Hofherr Albert traktorgyáros is.

Gyöngyvirág utca

A módos betelepülők jót tettek a Pesttől egy ugrásra fekvő Pestszentlőrinc fejlődésének, a növekedés motorja mégis inkább a vasút volt. Lónyay már 1875-ben kilobbizta, hogy a Cegléd-Szolnoki vasútvonal melletti nyaralótelep kapjon vasútállomást, 12 évvel később pedig megnyílt az Üllői úti keskeny nyomtávú vasút – a mai 50-es villamos vonala –, amelyen a lőrinci téglagyárból egészen a Ludovikáig szállították először a téglát, később az utasokat. A vasúton jól megközelíthető település birtokosai olcsó házhelyeket kezdtek parcellázni, és a századforduló lakásínségében egyre többen költöztek Pestszentlőrincre, amely 1936-ban város lett. Aztán 1950-ben Nagy-Budapest létrehozásakor véget ért az önállóság, ma Pestszentlőrinc Pestszentimrével együtt a XVIII. kerületet alkotja.

Szent Lőrinc-kápolna

A régi majorság emlékét őrzi a helyiek által „nyúldombnak” is nevezett park szélén az 1762-ben épített Szent Lőrinc-kápolna. A méretei jól mutatják, hogy akkoriban nem sokan éltek itt, az uradalom néhány családjának bőven elég volt elég volt egy pici templom. A Kápolnát Grassalkovich Antal építtette, máig meglévő harangját Mayerffy Ferenc (Ferihegy névadója) öntette, a Szemere család (a kalandos életű Szemere Miklósé) felújíttatta. Hétköznapokon zárva van, de minden vasárnap reggel 7.30-kor tartanak misét.

A kápolna szomszédságában terül el a Bókay-kert, a majorság egykori központja, ma Budapest egyedülálló szabadidős parkja.

Tényleg egyedülálló, mert itt egy helyen rengeteg sportolási lehetőség van a futópályától az uszodán, a kalandparkon, a teniszpályán és nyári sípályán át a BMX-pályáig. A kertet a múlt században kis híján felparcellázták, ám Herrich Szidónia, a névadó Bókay Árpád orvosprofesszor özvegye, a terület egykori birtokosának lánya kikötötte, hogy a kert maradjon egyben. A Herrich család egykori nyaralói máig állnak, az egyikben a kert irodái, a másikban a helytörténeti múzeum kapott helyet.

Bókay-telep

Az Üllői út és a kert közötti Bókay-telep az elsők között jött létre a kerület 22 telepe közül. Ma átlagos kertváros, kevés és egyre kevesebb régi házzal, szaporodó társasházakkal. A megmaradt századfordulós épületeket átalakítják, bővítik – lassan eltűnnek. De áll még a település első iskolája, és könnyű felismerni az egykor híres helyi fényképész házát is a hatalmas műteremablakokról. Viszont az a ház, ahol Kondor Béla a gyerekkorát töltötte, teljesen belesimul a környezetbe – csak a beavatottak tudják, melyik épület előtt elsétálva érdemes felidézni a 20. századi művészzsenit.

Kondor figura a Kossuth téren

A néhány utcányira lévő Kossuth téren járó idegennek furcsa lehet a dizájn, a zuhanó emberalakokkal

– semmi nem árulja el, hogy azokat Kondor egyik grafikájáról álmodta a parkba a 21. századi tervező. Ez a tér ma Pestszentlőrinc egyik büszkesége több száz fájával, köztük jó néhány különlegességgel, a szobrokba öntött emlékezettel, a fiatalokat hívogató ücsörgőkkel, a szecessziós iskolaépülettel, különleges templomaival.

A tér melletti Gyöngyvirág utcán szép régi villák sorakoznak. Rögtön ott áll a Hofherr-villa, amelyben ma étterem működik, de minden május elsején az egykori tulajdonos emlékére régi gépeket, teherautókat és traktorokat felvonultató traktormajálist rendeznek a kertjében. A legenda szerint Hofherr azért vette meg a villát, mert onnan jól átlátott a Kispesten működő gyárára.

Mivel akkor még nem állt köztük lakótelep, és a lőrinci villanegyed majdnem a várheggyel egy magasságban fekszik, ez a legenda akár igaz is lehet.

Az egykori fiú árvaház, ma iskola

Kicsit feljebb, a mai zeneiskola központja is egy klasszikus villában van, a kertjében a kezdetekre emlékező öreg tölgyekkel. Valaha itt működött a Tündérkert nevű vendéglő.  De ebben az utcában van a mesebeli kastélyra emlékeztető régi karmelita fiúárvaház, amelyben ma iskola működik.  

Lónyai-villa

Aki kíváncsi a híres-neves Lónyay Menyhért villájára, a Szil utcáig kell elsétálnia, a fehérfalú, emeletes épületet nem lehet eltéveszteni. Ma többlakásos társasház, elhanyagolt udvarral, szűk és kopott lépcsőházzal, de az egyik oldalán még megvannak a jellegzetes faragott erkélyek, ahonnan Lónyai talán ráláthatott a két sarokra lévő kilobbizott vasútállomás épületére.

Pestszentlőrinc vasútállomás

Onnan pedig vonattal már csak szűk félóra a belváros.

Halmierdő

Először nyolc évvel ezelőtt óvakodtunk be, míg arra vártunk, hogy átvehessük a lakást. Az első keresztútig mentünk csak. Nem tettünk meg száz méternél többet, épphogy csak benéztünk, és megörültünk, mert nem tűnt elhagyatottnak és elhanyagoltnak. Megnyugtató volt, hogy a kora tavaszi délutánon néhány sétálóval is találkoztunk. Aztán a szomszéd is megerősítette: vannak, akik kijárnak, no para. Sok-sok év belvárosi élet után hihetetlen volt, hogy ha kinézünk az ablakon, nem a szemben álló ház lakásaiba látunk be, hanem tágas tér nyílik, alattunk fákkal, és csak körben vannak házak, a háttérben pedig ott az erdő. Akkoriban sokat gondoltam arra, legalább van valami jó is abban, hogy itt kötöttünk ki.

A Halmierdő nem egy különleges természetvédelmi terület, hanem telepített erdő a Pesti-síkságon.

A kutyákkal és a cipőnkön behordott  és megszüntethetetlen„föveny”nap mint nap emlékeztet arra, hogy régen az ős-Duna egyik ága kanyargott erre, és jó sok homokot hagyott maga után.

A Halmierdő nem különösebben híres. A helyiek persze jól ismerik, lassan túlságosan is. Hétvégén mindenesetre érdemes inkább kora reggel kimenni, ha az erdő intim csendjére vágyik az ember, nem gyerekzsivajra, pokémonvadászokra, bringásokra, futó és nordic walkingozó csapatokra.

De hát melyik városi oázis ne lenne túlzsúfolt?

A népszerűség miatt az erdőt láthatóan fejleszti a Pilisi Parkerdő – játszótér, információs táblák, tűzrakó helyek, karban tartott ösvények, kétszer 3 kilométer erdei tornapálya, kutyaiskola és erdei kutyafuttató is van itt. Bár ki tudja, lehet, hogy csak a rendszeres tarvágások miatti felháborodást akarják enyhíteni. Még az is elképzelhető, hogy előbb-utóbb a pihenő funkció kerekedik felül a gazdaságin.

A kíváncsi felfedező érdekességekkel is találkozhat. Az erdőn keresztül vezet például a Soroksárt Feriheggyel összekötő Nagyburma vagy – ahogy a helyiek nevezik – Iparvasút. Itt-ott hiányzik már a sín, és jobbára benőtte az aljnövényzet a 19. század végén a Szemeretelepen bányászott kavics elszállítására épített vasútvonalat.  

Az erdőből kivezető sínek mellett, a Nagykőrösi útnál található a környék hírhedt „nevezetessége”, a Cséry-telep. Cséry Lajos élelmes vállalkozó volt a 19. században, aki szemétszállítási üzletbe vágott, és lőrinci birtokán szemétlerakót nyitott, a szerves hulladékból pedig adalékanyag hozzáadásával szerves trágyát állított elő, amit kertészeteknek adott el. Az eljárásra szabadalmat is bejelentett. Az 1890-es évektől 1960-ig szállították a Cséry-telepre a főváros szemetét – 1906-tól fővárosi keretek között. A válogatóhoz és a lerakóhoz eredetileg külön „szemétvasút” is vezetett.  Az egykori szeméttelepet ma nem olyan könnyű megközelíteni, de a google mapson jól kivehetők a fűvel benőtt szeméthegyek.

Erdőfürdő a Vértesben

Hatkor még vidáman sétálok a kutyákkal, fél hétkor meg ordítozom a férjemmel, aki szolidan annyit javasolt, hogy bakancsot vegyek. Csak azért sem! És egyáltalán miért nem menetkész két óra alatt, amikor én már kutyáztam, mostam kettőt, leugrottam a boltba, és az idegtől remegve elszívtam egy cigit, pedig ma nem is akartam rágyújtani. Ideges ő is, de nem veszi fel a kesztyűt. Tudja, hogy lehiggadok.

Aztán szépen bepakoljuk a hátizsákokat, kézen fogva elballagunk szavazni, bakancsot veszek, és irány a Vértes. Ideje volt már ennek a túrának.

Nem sokkal Fehérvár után feltűnik a Vértes, és az egyik kiszögellésen Csókakő vára. A vár a tatárjárás után épült a Fehérvári hadiút védelmére. Egy időben a Rozgonyiak tulajdona volt, de a családnevünk azonossága senkit ne tévesszen meg – sajnos nem a középkori felmenőimről van szó. Az 1300-as évekig egyébként az egész Vértes a Csák nemzetségé volt, erről árulkodik Csákberény és Csákvár neve. A Vértes neve pedig arra a hadjáratra emlékezetet, amelynek végén, 1051-ben III. Henrik német-római császár kiéheztetett katonái vértjeiket eldobva menekültek I. András elől, aki előzőleg tőrbe csalta és kiéheztette a támadókat. Jól emlékszem erre a történetre – én is eldobom a vértemet, mire odaérünk.

A Vértest szokták a magyar Toszkánának is nevezni, és mindenféle szép jelzőt aggatnak rá, nem véletlenül. Hol vadregényes, hol kies, hol giccses képeslapokat idéz a táj.

Nem is tudom, hányszor jártunk már erre, és soha nem tudjuk megunni.

A maximum 400 méteres magaslatokra lazán felsétál az ember – ami a még mindig fájó térdeinkkel nem mellékes szempont –, bár a köves terepen azért nem árt az orrunk elé nézni.  A szomszédos Gerecse sasbércei után felüdülés ez a terep.

Csókakő – Mór – Csókakő kört tervezünk, de ahogy leparkolunk a vár alatt, megbeszéljük, hogy megyünk, amerre visz az út, és amerre nem lesznek sokan. Csókakő népszerű kirándulóhely, a nyárias októberi vasárnap délelőtt sorban érkeznek a kocsik. A parkolóból mindenki a várvölgy felé veszi az irányt, de negyedóra alatt szétszóródnak a kirándulók. Többen a szurdok oldalában kialakított meredek lépcsőn kaptatnak föl a várhoz, mások lemaradnak, mert a meredek völgyfal mesebeli sziklaképződményeit fotózzák. Negyedóra elteltével maradunk ketten a ránk boruló szurdok mélyén. Mi is lövünk egy-két képet, aztán csak baktatunk némán.

– Na, ez igazi erődfürdő – bököm ki félóra elteltével – van már ilyen program is, tudtad?  – A férjem hitetlenkedve fordul vissza.

A szurdokból a Csóka hegy fennsíkjának peremére jutunk, és Mór felé vesszük az irányt, majd száz méterrel később egy kanyargós erdei ösvény kedvéért letérünk a jelzésről. Biztosan a turistaút is szép részeken vezet, de az erdészeti út mesebeli völgyeken kanyarog át. Nem fotózunk, nem állunk meg, nem beszélgetünk, totál beszippant az erdő. Jó félóra elteltével egy vadkerítéshez érünk, és a telefonomért nyúlok, hogy egy búcsúfotót lőjek a szurdokról, de nincsen sehol. Úgy látszik, nehezített nap a mai. Visszafordulunk, hátha megtaláljuk. Nem esünk kétségbe, mert két hegyi bringáson kívül –5-6 kilométer óta senkivel sem találkoztunk, de azért lepörög előttem, hogy minden létező fiókomba be vagyok lépve, és, hogy a saját kártyámat még csak-csak letiltjuk, de a cégest hogyan… Próbálok visszaemlékezni, hol vettem elő utoljára, talán, amikor a kutyákat itattuk.  

– Az elég messze volt – böki oda a férjem, aki közben folyamatosan hívja mindkét számomat. Alig hallhatóan jegyzem meg, hogy remélem, nincs lehalkítva.  Erre azért felhorkan, pedig amúgy nem tűnik idegesnek.

– A harmincas nem elérhető – mondja. Bízom benne, hogy csak nincs elég térerő. És tényleg, a húszas kicseng – sajnos valahol távol, mert nem halljuk.  Húsz perc múlva végre tompa pittyegés hangzik fel, és a vizsla is egyből rohan oda a fűben hangoskodó telefonhoz. Szerencsém van!

A három kilométeres pluszút után Mórt elengedjük. Egy darabig ugyanarra, amerre jöttünk, aztán letérünk, hogy becsatlakozzunk a Csókakőre vezető kék jelzésbe. A kutyák rohangálnak le-föl, Mézi időnként eltűnik, olyankor megállunk, hívogatjuk, mire vásott képpel robog elő valahonnan teljesen máshonnan, mint amerről várjuk. Úgy látszik, hiányzott már neki az erdő, mert ma különösen féktelen, és egyszer úgy eltűnik, hogy már-már azt hisszük, vissza se jön. A férjem el is indul visszafelé, és jó száz méter után valóban abból az irányból érkezik lélekszakadva a kutya. Mérgemben először pórázra veszem, aztán megsajnálom, de egy-két kilométeren át láb mellett kell jönnie. A vizsla meg mellette, pedig ő mehetne, mert egy füttyre jön vissza, de csak kukán rakosgatja a lábait  a férjem mellett.

Csókakőig még egy katicatámadás ér bennünket.

A fennsík rothadó növényzete fölött csak úgy rajzanak – kopognak a fejünkön, és tele van velük a ruhánk. Nem bántanak, de elég kellemetlen a sok nekünk repülő bogár. Sietősre vesszük. Még felballagunk a Csóka-hegy tetejére, de visszafelé nincs kedvünk a köves úton menni, ezért letérünk egy erdészeti útra, ami számításaink szerint valahol lejjebb beletorkollik a várvölgybe. Hát nem egészen – miután az erdő közepén véget ér, egy darabon a fák és magoncok között ereszkedünk a hegyoldalon lefelé egy kiszáradt patakmederig, ami kicsivel lejjebb éri el a turistautat.

Tizenhat kilométer, és néhány óra alatt az erdőben újjászületünk, én legalábbis úgy érzem.