Kávé mellé 21.

Mit tettünk?! Ez az első, ami eszembe jut, miután megnéztem David Attenborough új filmjét. És ugyanez jutott eszembe a Társadalmi dilemma című dokumentumfilm után is. És a kettő tanulsága egy: kész, vége, már majdnem elpusztítottuk létezésünk alapvető feltételét, a sok millió év alatt létrejött biológiai sokféleséget, és most éppen a társadalmat bontjuk le, amit kétezer év alatt kemény munkával hoztunk létre. Mi, a teremtés koronái, a hódítók, akik telhetetlenségükben mérhetetlenül pökhendivé válunk, és hibát hibára halmozunk, és aztán majd az történik, ami Pripjatyban. De mi is?

És ez Attenborough filmjének a csattanója, ami arcul üt: ha így folytatjuk, eltűnünk a színről, mert lakhatatlanná tesszük a magunk számára a helyet, ahol éltünk, mint Pripjatyot a csernobili katasztrófa, a végzetes hiba. De a természet regenerálódik, mint már annyiszor a Föld történetében és mint Pripjatyban, ahol virul a növényzet és az állatvilág a csodálatos ember maga után hagyott romjain.

A Földön is visszaáll majd utánunk a rend, a pálmaültetvényeket visszafoglalja az esőerdő, a korallzátonyok kiszínesednek, visszatérnek a nagy halak az óceánokba, a Serengetit megint állatcsordák népesítik be, és megfordul a mostani döbbenetesen alacsony arány a vadon élő állatok javára. Ezért egyébként még tehetünk, ha visszafogjuk magunkat.

Nem én mondom, hanem Attenborough, aki ott áll a harminc éve elhagyatott városban a film elején és a végén, közben lepergeti az életét, és párhuzamosan a Föld elmúlt közel száz évét. A csodás képsorokat komor narráció kíséri, és én is egyre jobban elkomorulok. Megint, és még jobban, mint néhány hete a Társadalmi dilemma megnézése után. De azért reménykedem. És próbálok nem ember módra viselkedni.

Kávé mellé 17.

Ketten vagyunk megint. Egyre gyakrabban maradunk magunk. Március óta Nagykörűben vagyunk. Közben a legkisebb leérettségizett, jön-megy Budapest és a falusi második otthonunk között.

Mert mostanra a második otthonunk lett az itteni ház, és a cseresznyemintás, kockás viaszosvászonnal leterített asztalon sokkal jobban esik az ebéd, mint a pesti étkezőasztalon.

És mást is eszünk, sok zöldséget, húst alig, inkább halat.
A tonhalat a férjem felkockázta, pirospaprikával elkevert kukoricalisztbe forgatta, kiolajozott sütőpapírral kibélelt tepsibe sorakoztatta, a legnagyobb fokozaton sütötte. A maradék kukoricaliszthez ütöttünk egy tojást, hozzáreszeltünk két krumplit, és nem túl sok olajban kisütöttem. Kurkumás lecsót főztem hozzá.

Kávé mellé 15.

Ma lenne a ballagás. Normálisan ott lennénk mind az iskola udvarán, és elszoruló szívvel, meghatódva integetnénk a tantermeket és folyosókat karján virágokkal végigjáró nagy fiúnknak, a legkisebbnek. Normálisan a család összegyűlne nálunk, megint meg kéne toldanom az asztalt, hogy mind odaférjünk az ünnepi lakomához.

Normálisan párás szemmel ölelgetném.

De idén elmarad a ballagás, nincsenek virágok, nem jön össze a család, nem ölelgethetem, mert ő napok óta otthon van, mi pedig a vidéki karanténunkban. Egyedül készül a nagy megmérettetésre, nekem egyedül párásodik a szemem, és szorul el a torkom az izgalomtól és a büszkeségtől, hogy eljutottunk eddig, hogy mindjárt érettségizik, és hogy előtte hirtelen felnőtté vált, mert így hozta az élet.

Legyen szép napja minden ballagónak, legyen sikeres az érettségije mindnyájuknak!

kávé mellé 15.

Eljátszom a gondolattal, hogy közvélemény-kutatást végezek a szomszédok között, hátha valakinek ugyanolyan asztala van, mint nekünk, és szükség esetén egyszerűen csak leszaladunk érte, és viszont.
A szomszédok egy részét nem is ismerem. Ott van például az a nő, aki egyik nap úgy tört ki a liftből hogy közben vörösödő fejjel ordított a gyerekével, aki gyalog jött le, és végignyomta minden emeleten a hívógombot. A nő egy ócska asztalt ráncigált kifelé, hátra a kukatároló irányába.
– Ugye, nem ott akarja lerakni? – kérdeztem csakazértis, bár nem voltam biztos benne, hogy a fia után nem én következem a leordításban. Meghökkent. De csak egy pillanatra , majd ellentmondást nem tűrve vágta oda: dehogynem.
Elképzelem, hogy becsöngetek hozzá, és kölcsönkérem az asztalát. Kinyitja az ajtót. Kelletlenül rám böffen, aztán elakad a szava. Vajon mi lenne a folytatás? Kölcsön adná az újonnan vett asztalát, amit végre beállíthatott az előző lakó levetett asztala helyére? Elküldene melegebb éghajlatra? Egyszerűen nemet mondana?
És én? Én kinek adnám kölcsön az asztalunkat a házban? Neki? Az alattunk lakónak? Az emeleti teregetőtársamnak? A kutyás házaspárnak egy emelettel feljebbről?
Van még egyáltalán olyan, hogy asztallal-székkel segítik ki egymást a szomszédok?

Kávémellé 14.

Lencsét már ettünk (a szokásos zelleres-balzsameceteset – isteni, majd felteszem a receptjét), sétáltunk az erdőben nyolc kilométert, olvastam, írtam, posztoltam – eddig szuper!

De a nap fénypontja, hogy felavattuk a kutyamosót

a szomszédos benzinkúton. Mióta felállították tervezem, csak eddig nem volt rá ok. Ma, 2020 első napján az is meglett. Elég prózai, még a férjemnek sem maradt ellenérve.

– Odanézz, mit csinál a kutya! Méziii, ne, pfúj, ide gyere, mert kettéváglak!
Késő. Kéjesen hempergőzik valamiben. De szót fogad, még egyet tekergődzik, vidáman lábra pattan, és jön, egyszer sasszézva tempót is vált. Ártatlan képpel, a hátán egy nagy sárga folttal… A férjem visszalép, tanulmányozza a hempergés helyét.
– Kaka – de a nagy része rákenődött a hátára, még a farka is belelóg, ahogy csóválja.

Legalább nem evett belőle – volt olyan is, és a kis görény hogy vigyorgott a maszatos fogaival.

– Így be nem jössz a lakásba! Megyünk a kutyamosóba! Úgyis régen ki akarom próbálni.
– Biztos? – kérdi a férjem.
– Biztos! Én nem fogok kádat is pucolni.
– Hát jó, hozok aprót, a kocsimosásra gyűjtöttem…
– Hozzad! Lent megvárlak.
A kutyamosó foglalt.
– Menjünk haza, fürösszük otthon? – próbálkozik a férjem.
– Nem!
Miért törülközőbe bugyolálva hozzák ki az előző kutyát? Tényleg, gyenge a szárító? És hideg? Mi legyen?
– Menjünk haza, fürösszük otthon!
– Nem! – tépem fel az ajtót.

Betömörülünk a bokszba.

A férjem dobálja be a pénzt, nyomja a gombokat, én csutakolok, borzolok, fésülök, Mézi remegve tűr, Zoya türelmetlenül tekintget az ajtó felé. Tíz perc alatt megvagyunk. Habos mosás, öblítés, szárítás félig – kétezerért. A teljeshez még egyszer ennyi kéne, mert a falra szerelt gégecsőből csak bágyadt szellő fújdogál.
– Jé, van kondicionáló és kullancsriasztó program is!
– Menjünk már!
Most akkor sz@rul indult az év, vagy nem?