Hegyen-völgyön a Gaja mentén

Különös módon, ezeken a túrákon, mindig történik valami – darázstámadás, buszlekésés, csúszkálás jégen és köveken, bokadagadás és most az út kellős közepén kitörő, percről percre elhatalmasodó betegség.

A tavaszias február csalogat a túrázásra, de csak egynapos szakaszban gondolkodunk. A Fehérvárcsurgó és Bodajk közötti utat 10,9 kilométernek írja a túrafüzet – gondoltuk, ezt könnyedén lesétáljuk két-három óra alatt. A táv persze szokás szerint néhány kilométerrel többre jött ki, mert odafelé rá kellett állni a kékre, visszafelé, meg lejönni róla. A lépésszámlálóm szerint tizenhat kilométert tettünk meg.

Az autót Bodajkon állítjuk le, a főtéri tágas parkolóban. A Fehérvárcsurgóra vivő buszra várva van egy kis időnk szétnézni a központban. A szépen felújított, klasszicista városházától csak néhány lépésnyire van a város fő nevezetessége, a Mária-kegyhely és templom. Sajnos nagy munkálatok folynak éppen, így bemenni nem lehet.

A busz néhány perc alatt átér Fehérvárcsurgóra, a Károlyi-kastélynál szállunk le. Tábla mutatja, hogy a parkon át 1,3 kilométer a kék jelzés. A szállodaként működő kastély a dombtetőn magasodik, szemben az iskolával és Károlyi József emléktáblájával. A parkból kiérve a házak között folytatjuk az utunkat Kincsesbánya és a víztározó irányába.  Elhagyjuk az első világháborús emlékművet, majd a temetőt, és a víztározónál érjük el a kék jelzést.

Egy-két kilométert a célunkkal ellentétes irányba kell mennünk a Becsali kocsmáig, hogy pecsételjünk, majd visszafordulunk, és Csurgó határában ráállunk a Bodajkig vezető szakaszra.

A szikrázó februári napsütésben csillog a víztározó víztükre, az ellenfényben furcsa hangulatú a kopár táj, egy hatalmas törmelékhegy már-már szürreálissá teszi a látványt.

És erre ráerősítenek a lövések, amelyek valahonnan a túlparti erdőből hangzanak fel. Átvágunk a szántón. Szomorú látvány a dűlőutat szegélyező bokrok alja, tele szeméttel. Távolodunk a víztározótól, és bevesszük magunkat a régi szőlőhegyre, kilométereken át víkendházak között baktatunk – alig várjuk, hogy beérjünk az erdőbe.

A Gaja tájvédelmi centrumot kerítés szegélyezi, amelyen szó szerint át kell mászni – a területre kapu helyett háromlépcsős létrán lehet bejutni. A meredek lépcsőktől visszahőkölnek a kutyák, át kell emelnünk mindkettőt. Odabent pórázra vesszük őket.

Gyepes ösvényen ereszkedünk lefelé, de mielőtt elérjük a völgy alját, kitérőt teszünk a térképen jelzett halomsírokhoz. Látszólag csak fura erdei dombok, pedig a vaskorban az itt élő népek előkelőit temették el alattuk. A tájékoztató tábla szerint a sírok többségét a 19. században kirabolták, csak kettő maradt épségben, azokban viszont gazdag leletanyagra bukkantak a nyolcvanas években a fehérvári múzeum régészei.

A halomsírok alatti mesés völgyben kanyarog a Gaja.

Még soha nem jártam itt, de a férjem meséli, hogy iskolásként többször kirándultak ide. Ahogy közeledünk a patakmederhez, piknikezők hangja veri fel az erdő csendjét – a Gaja-szurdok kedvelt kirándulóhely.  

Lassan és szótlanul ballagunk, és a férjem egyszer csak kiböki, hogy elég rosszul érzi magát. Félúton járunk, visszafordulni nincs értelme, a kocsi, amúgy is a célban vár minket, muszáj továbbmenni.  Másfél órája vagyunk úton, és még egyszer ennyi áll előttünk. A Gaja hosszan kanyarog a völgy alján, hol zubog, hol mozdulatlan, még a tél végi kopárságban is lenyűgöző a látvány.

 Kétoldalt meredeken magasodik a völgyfal, az egyik oldalon sziklaszirtekkel. Még nem tudjuk, hogy a szurdokból kiérve majd azok tetejére kell felkapaszkodnunk, arra, amerre a térkép Sobri Jóska barlangját jelzi.

A férjem utolsó erejével vág neki a meredek sziklaösvénynek, még jó hogy hozott túrabotot magával. Én támaszték nélkül botladozom – a túrabotot nem hoztam, ínhüvely-gyulladásos kezemmel nem bírnám megmarkolni. De fájdalom ide, fájdalom oda, a sziklákból növő fákban muszáj megkapaszkodnom, annyira csúszós-görgeteges a terep. Mikor végre felküzdjük magunkat, lélegzetelállító a panoráma, a távolban, a hegyek között felvillanó víztározóval, alattunk a szurdokkal, körülöttünk sziklagyeppel.

A hegytetőről visszavezet az ösvény a tájcentrumba, mi megint létrázunk, de Mézi felfedez egy vadjárást a kerítésen, így ezúttal nem kell a kutyákat pakolgatnunk, csak néhány száz méterrel lejjebb, amikor Bodajk fölött elhagyjuk a zárt területet.

Sípálya tetején lyukadunk ki, alattunk a település, szemben a Vértes hosszú vonulata, Csókakő várával.

Meredek és csúszós lejtőn ereszkedünk lefelé, mellettünk sífelvonó oszlopai.

Hogy vajon hol lehet itt síelni, azt nem látjuk, csak áthatolhatatlan bozótost a drótkötélpálya mellett. 

Szerintem a csúszós ösvény szánkópálya lehet, a férjem szerint túl meredek. Erről eszembe jut, hogy innen csak pár tíz kilométerre, a Vértes alján hogyan törte el a lábát a tesóm egy hegyoldali szánkózáskor. Persze nem volt gyakorlata benne, hogyan is lett volna, amikor a belvárosban laktunk, és maximum a Ligetben szánkóztatott minket a nagyanyánk.  Aztán beugrik, hogy a Normafán is majdnem ilyen meredek a lejtő, amin egyszer leszánkóztam a gyerekekkel – nem is értem, hogy voltam annyira bátor, amikor a csúszós sportok nem a kedvenceim. Mire a gondolatmenet végére érek, lent is vagyunk a lejtő alján.

Az erdei iskolánál pecsételünk, és megcélozzuk a templomot. Biztatóan hívogat, de még legalább két kilométerre, mert a kék jelzés kikerüli a faluközpontot.

Lassan cammogunk a parkolóig. Megkönnyebbülünk, amikor meglátjuk az autót. Még szerencse, hogy nem ellenkező irányba terveztük a túrát, és már nem kell buszra várnunk, csak beülünk, és suhanunk haza.

Na jó, kocogunk, mert én vezetek, de legalább a kedvenc utunkon, a Vértes alján.

Sasbérceken fel és le

A kéktúra Budapestet megkerülő patkójáról lekanyarodva nyugat felé vesszük az irányt. Pontosabban jövünk visszafelé, mert logisztikailag úgy jobb. A végére kiderül, hogy terhelés szempontjából is jobb döntés volt Mogyorósbányától Dorogig menetelni, mint fordítva. A Gerecsében még nem jártunk, ezért ez a túra tartogat meglepetéseket.

A kéken haladhat az ember egyenesen előre, vagy kisebb nagyobb szakaszonként összevissza. Mi az utóbbi mellett döntöttünk, mert a többnyire egynapos túrák kiindulópontjáig általában autóval megyünk. Bár elméletben a kéktúra nyugat felől, az Írott Kőtől halad kelet felé, Hollóházáig, a haladási irány kiválasztását érdemes mérlegelni minden szakasznál.

Nem mindegy, hogy felfelé vagy lefelé meredekebb a terep. Mi szívesebben kapaszkodunk felfelé meredek hegyoldalon, és ereszkedünk lefelé szelídebb lejtőkön, mint fordítva – pláne sziklás terepen.

Vasárnap reggel megint tömött a buszmegálló Dorogon. Ma mindenki Mogyorósbányára megy? Három másik kutya is… A sofőr jó fej, mindegyik felszállhat. Túl vagyunk a napi parán, innentől átadjuk magunkat az élménynek. Mogyorósbányáig szűk félórás a buszút. Az opálos reggeli fényben még szürkébbeknek hatnak a régi bányászházak. Mintha néhány évtizede megállt volna az idő. Barátságtalan kéken magasodik a Nagy-Gete is, amit majd meg kell másznunk. Miközben ráfordulunk a mogyorósbányai útra, azon töröm a fejem, hogy miért ez a neve a településnek, mindenestre egy ilyen nevű hely csak szép lehet. Mire eddig jutok gondolatban, bent is vagyunk a faluban, és begördülünk a hangulatos főtérre. Mindenki letódul a buszról, és a kocsma felé veszi az irányt, ahol a pecsételőhely van…

Anyám! Siessünk, vagy szépen kényelmesen várjuk ki, amíg elmegy a tömeg? Figyelem, ki hogyan taktikázik. Egy hozzánk hasonló korú pár kilő, a két nagyobb baráti társaság, gyerekekkel zajos amőbaként terjed a kocsma irányába, egy kisebb túráscsapat próbálja megelőzni őket. Lehetetlen. Kivárjuk a sorunkat a pecsételéshez, benyomunk egy szendvicset, megkötjük a bakancsukat, és amikor látjuk, hogy a nagy csapat még kávézgat, nekivágunk.

Térképet mindig viszünk magunkkal. Most is van nálunk, de sajnos csak a Pilisről, és arról Mogyorósbánya pont lelóg… Mivel már a Gerecsében járunk. A Turistamagazinban ajánlott Természetjáró applikáció pedig sehogy sem akar betölteni – alig van térerő, és az offline változattal nem készültünk. Kicsit tanácstalanok vagyunk, hogy merre kell menni. Míg azt keressük, hol van a kék jelzés, beérjük a velünk egykorú párt. –Arra? – Igen, arra! Másfelé nem is nagyon lehetne. A templom előtti eligazító táblát böngésszük, ahonnan viszont két irányba lehet elindulni: Dorog és Szár felé. Nem mindegy. Nézem a nap állását, szerintem lefelé kell mennünk, amerről a busz jött. A pár szerint felfelé, és ők neki is vágnak. Mi addig tanakodunk, míg már szállingózik a többi túrázó és a gyerekesek is – lefelé, amerre mi gondoltuk. Már tíz óra múlt, ideges vagyok. Menjünk már! Nem érdekel a tömeg, majd előzünk vagy lemaradunk, csak ne toporogjunk itt. Közben a velünk egykorú pár is jön már visszafelé. Nekilendülünk a temető mellett felfelé kanyargó szűk vágásnak, előttünk is mögöttünk is megy egy nagy csapat.

Úgy ötszáz méter után egy kereszteződésénél kiállunk. Nem akarunk ennyi emberrel együtt menni. Nyűgösen indul ez a túra. Ráadásul a férjem hümmögve mondja, hogy a buszról lelépve kicsit kifordult a bokája, mert még nem volt meghúzva a bakancsa. Próbálja megigazítani, hogy jól tartson. Ne forduljunk vissza? Nem fordulunk. Amikor már teljesen elhalnak a hangok, elindulunk. Negyedóra elteltével belezökkenünk a mi kis békés kékhangulatunkba.

Bár ha egy hegyre felmész, le is kell jönnöd, mégis ez a túra bennem úgy maradt meg, hogy egyfolytában felfelé mentünk olyan terepen, hogy végig irigykedve emlegettem a zergéket.

Egy ponton bénult csodálattal engedtem utat a 45 fokos sziklás emelkedőn ütemesen felfelé menetelő párnak. Oké, hogy egy húszassal fiatalabbak voltak nálunk, na de úgy húztak el mellettünk, hogy mi csigalassúnak tűntünk.

Akkor már túl voltunk a Tokod fölötti, távolról nem is olyan nagy sziklának tűnő Hegyes-kő – de bizony nagy szikla – megmászásán. Miközben kézzel-lábbal-bottal küzdöttük magunkat fölfelé, próbáltam nem gondolni rá, hogy innen majd le is kell jönnünk. Erre a sziklaösvényre úgy keveredtünk rá, hogy a Tokodi szőlőket elhagyva egy lankás dombra jutottunk, egy olyanra, ami messziről nem tűnik nagynak, de soha nem akar vége lenni. Ahol csak mész-mész felfelé, és amikor azt hiszed, végre fent vagy, feltárul előtted a következő terasz, és így tovább. Na, egy ilyen domb tetején hívogatott a sziklaszirt, amin izzadva kapaszkodtunk fel. Félúton megállapítottuk, hogy azért nem látjuk a kék jelzést, mert letértünk róla, és valószínűleg nem is kellene itt szerencsétlenkednünk – de a körpanorámáért megérte.

A kéktúrán végig vannak ilyen pontok, amik felkínálják magukat, te pedig eldöntheted, hogy teszel-e egy kis kitérőt az extráért. A sziklaszirtről én majdnem gatyaféken jutottam le, és a túrabot sem segített. Félúton voltunk a Nagy-Getéhez, ami egyre nagyobbnak tűnt, és a férjem mondta, hogy szerinte hátra van még a java. Én azzal biztattam magam, hogy a Gete csak 457 méter, feleakkora, mint a Nagy-Milic, amit simán megmásztunk tavaly nyáron.

Szóval, már javában a Nagy-Gete oldalában jártunk, és kaptattunk felfelé a 45 fokos, sziklás emelkedőn, amikor lehagytak bennünket a fiatalok. Közben megfigyeltem a technikájukat.

Túrabottal mentek ők is, váltott tempóban húzták fel magukat lépésről lépésre: Beszúr-lép-beszúr-lép… két perc alatt el is tűntek. Nekem ekkor már csak a páros húzódzkodás ment: be-szúr-lééép-lééép-be-szúr.

A helyieknek ezek a sasbércek meg sem kottyannak, a tokodi panziósnő könnyedén jött lefelé a kutyájával – vasárnaponként ez a sétájuk. Lelombozott, amikor azt mondta, hogy még messze a csúcs, de legalább megtudtuk, hogy a másik oldal Dorogig kényelmesen lankás lesz. Még majdnem egy órán keresztül törtünk felfelé, mikor végre lankásodott a terep. Már láthatóan a csúcs közelében jártunk, és a férjem éppen talált egy nagyobb, lapos sziklát, amire majd lerogyhatok, ha odaérek…

…de ez még odébb volt, mert közben egy kisebb göröngyön (vagy min) elvágódtam,

és kicsit visszagurultam a hegyoldalban.

Röhögök és sírok, ezért a segítségemre siető férjem, alig bír felráncigálni – pedig van gyakorlata, mert az ilyenfajta esések nem ritkák nálam. Közben beér bennünket egy trió, akikkel már vagy tíz kilométer óta hol lehagyjuk, hol utolérjük egymást. Tápászkodás közben látom az egyikük arcán a döbbenettel vegyes aggodalmat, hogy most akkor kell-e mentőt hívni, vagy jól vagyok. Amikor látja, hogy nincs nagyobb baj, továbbmegy – értékelem, hogy ő nem röhög. A csúcs meghódítása így nem túl dicsőségesre sikeredett, de mi azért boldogok voltunk, hogy felértünk. A túrafüzet szerint egyébkén tartottuk a szintidőt.

Dorogig már kényelmesen, de tempósan ereszkedünk. A lejtmenet már nem annyira megerőltető, de azért örülünk, amikor felbukkannak az első házak. Persze innen még néhány kilométer a kocsiig, mert a kéktúra keresztülszeli Dorogot is.

A sasbérces túra jó bemelegítés volt a Vértesig hullámzó Gerecse bejárásához.

Látnivalók

Hegyes-kő

A 311 m magas sziklaszirt Tokod fölött magasodik. A tetejéről szép panoráma nyílik a Gerecsére, tiszta időben a felvidéki csúcsokra is. A szirt alatt terül el Tokod, észak felé jól kivehető Esztergom és a Bazilika kupolája.

Nagy-Gete

A 457 m magas csúcs a Gerecse egyik jellegzetes sasbérce (tipikus röghegységi forma, két vetődés közti kiemelkedés). A csúcson egy többméteres fakeresztet állítottak fel 2000-ben. 1908-ban itt rendezték az első hazai síversenyt.

Tokod

A hagyomány szerint Tokod vitézről elnevezett nagyközségnek ma körülbelül 4 ezer lakosa van. A Kéktúra a Szent Márton templomnál fut be a településre. A korai idők emlékét őrzi a Kis-Gete melletti Les-hegyen feltárt földvár. A római korban és a középkorban is lakott település a török korban elnéptelenedett, a 19. századtól a szén- és mészkőbányászatnak köszönhetően felvirágzott, és üveghuta is létesült. Az épületekről ma inkább a hanyatlás olvasható le, a településtől távolabb fekvő hangulatos pincesor viszont láthatóan virul.

Dorog

A körülbelül 11 ezres lakosú, 800 éves múltra visszatekintő település fellendülését az 1845-ben megindult szénbányászatnak köszönhette. A bányák és az ide települt ipar sok betelepülőt vonzottak, így a nagyközséget 1984-ben várossá nyilvánították. A több mint 200 éven át virágzó szénbányászat 2004-ben, a Lencsehegyi bánya bezárásával ért véget. A városban számos emlékművet állítottak a bányászat emlékére: a vasútállomás mellett áll a bányavállalat szépen felújított egykori székháza és egy vágathajtó gépet is megcsodálhat az arra járó, az egykori bányásztelep emlékét pedig bányász emlékház őrzi.

Extrém túra Rozáliához

Akkora tömeg állt vasárnap reggel a Dobogóköre induló busz megállójában, hogy azt hittük, fel sem férünk. Kár volt aggódni, mert még az a húszas csapat is simán felszállt, akik az eggyel későbbi HÉV-vel futottak be. Úgy látszik, a vérbeli túrázókat nem riasztotta el a köd, ami nemhogy oszlott, hanem sűrűsödött, Pilisszentkereszthez közeledve.

A kertek alján hamar kiderült, nemcsak köd van, itt a hó is megmaradt, és jégpáncéllá tömörödött a letaposott részeken. Néhány lépés után egyértelművé vált, miért nem szabad csúszásgátló nélkül menni ilyen terepre, amikor ügyesen egyensúlyba hoztam magam egy piruettből. Igyekeztem csak a szépet látni az egészben, miközben nagy nehezen felgyötörtük a bakancsunkra a két nappal korábban vásárolt szegecses csúszásgátlót.

A Dera-szurdokban még így is volt, ahol négykézláb tolattam lefelé a síkos partfalon, miután nagy okosan oldalról próbáltam kikerülni a túl keskenynek tűnő jeges csapást. Hol jajgattam, hol potyogtak a könnyeim a röhögéstől, ahogy a férjem húzott-vont – pedig én tudok korcsolyázni, ő nem –, magamban reménykedtem, hogy nem csúszom bele a jéghideg vízbe, és csonttörés nélkül megúszom. A szurdok népszerű kirándulóhely, most is jöttek-mentek a turisták, némelyikük irigylésre méltóan könnyedén.

Én nagyon büszke voltam magunkra, amikor egyórás csúszkálás után kiértünk a romantikus patakvölgyből.

Innentől jól járható volt a terep, itt-ott volt csak dagonya és a Kis-Kevélyen felfelé egy jegesebb szakasz. Addigra a csúszásgátlóm betöltötte szerepét, mert a fémbogyók egy idő után annyira nyomták a talpamat, hogy muszáj volt levennem. Legközelebb hólánccal megyünk. Tényleg érdemes beruházni rá.

Csobánka fölé kanyarodva többnyire már csak kéktúrázókkal találkoztunk, voltak, akik a téglagyártól jöttek, mások velünk egy irányba tartva húztak el mellettünk. Egy magányos lány, farmerben, kötött lila lábszárvédőben, semmi különösnek nem tűnő bakancsban lazán lehagyott minket. Kétszer is, mert egyszer beértük egy elágazásnál, ahol minket nem vitt félre a hiányzó jelzés. Mire felkaptattunk a Mária-kápolnához, rég eltűnt a szemünk elől.

Jó lesz, ha majd én is így bírom a tempót! Úgy érzem, a kéken eddig megtett százötven kilométer alatt már sokat fejlődtem. És hol van még a vége! Igaz, a lassúságom csak engem zavar, a férjem mindig mondja, hogy ne foglalkozzak vele, úgy menjek, ahogy jólesik. Azért én szeretnék fejlődni.

Dél bőven elmúlt, mire a Szent kúttól újabb kaptatón elértük a Csobánkai nyerget. Két-három kilométeren át gyorsabban haladtunk a sík terepen, hosszasan egy kőfallal bekerített üresnek és elhanyagoltnak tűnő terület mellett. A térkép szerint tanösvényen jártunk – ahhoz képest elég sok szemétkupacot láttunk.

Mivel a kék jelzés északról kerüli meg a Kis-Kevélyt, jeges-havas terepen kellett felkapaszkodni a nyeregre. Onnan viszont már végig lefelé ereszkedtünk, és se hó, se jég, se sár.

Eltévedés nélkül nem túra a túra. Bár a jelzéseket sok helyen frissen festették, mezőn vagy bokros terepen jobban kell figyelni. Pilisborosjenő fölött kinéztünk a Teve-sziklára, és ekkor lekeveredtünk a kék jelzésről, az egy-két kilométeres kitérőt nem bántuk meg, legalább láttuk a Kevélyhegyi levendulamezőt (virágzáskor biztosan még szebb), és bekukkantottunk a településre, amelynek házai jócskán felkúsznak a környező domboldalakra, pazar kilátással. Ahogy átvágtunk a kék jelzésre, rövid építészeti időutazást is tettünk a vadiúj, méregdrága villák és nyolcvanas évek két-háromszintes kockapalotái között.

Kitérő ide vagy oda, normál körülmények között talán meg sem kottyant volna ez a túra, de a nehezített terepviszonyok miatt eddigre én már (megint) eléggé elfáradtam, pedig még hátravolt a kétszázhetven méteres Kövesbérc megmászása. A mesebeli erdei hangulat és a tematikus tájékoztató táblák alig-alig dobtak fel, kicsit már vártam a végét. Alkonyodott, amikor fentről végre megláttuk a már nem olyan távoli Rozália téglagyárat. Muszáj volt belehúznunk, hiába nem kedveli egyikünk sem a meredek lejtőket – százszor inkább mászunk felfelé. Pont besötétedett, mikor kiértünk az erdőből.

Az utolsó kihívás az átkelés volt a forgalmas Külső Bécsi úton. Egymás után húztak el a kocsik, eszük ágában sem volt átengedni, végül némi határozottsággal csak átverekedtük magunkat, de emiatt bosszúsra sikeredett a vége. Míg a buszra vártunk, azon töprengtünk, vajon az út menti házakból hogyan állnak ki autóval, vagy reggelente az iskolába igyekvő gyerekek hogyan kelnek át a buszmegállóhoz. Remélhetőleg valahol lejjebb van zebra, de akkor talán a túraútvonalat is biztonságosabb lenne arra lehozni.

Most már teljesen magunk mögött hagyjuk a kéktúra Budapest környéki részét.

Látnivalók

Dera-szurdok

A Pilis és a Visegrádi-hegység határán húzódó patakvölgy Pilisszentkereszttől délre. Hangulatos zúgókkal, fahidakkal, mohos sziklákkal.

Mária-kegyhely

Búcsújáró hely Csobánka mellett. Egy legenda szerint 1842-ben a közeli forrás mellett egy pásztornak megjelent Mária, és később a forrásvíztől többen csodálatos módon meggyógyultak. Egy másik változat szerint favágók kivágtak egy fát, amelyen egy Mária-kép függött. A fa vérezni kezdett, s ennek hatására kezdődtek meg a búcsújárások. 1846-ban Lender Mária kápolnát építtetett a forrásnál, amit 1938-ban építettek újjá. A forrás fölé később lourdes-i barlangot emeltek.

Teve-szikla

Pilisborosjenő észak-nyugati határában, az egri vár makettjétől nem messze, a Nagy-Kevély tövében található dolomitképződmény. Nevét jellegzetes formájáról kapta.

Füzér vár

Már az M3-ason látszott, hogy az aznapra tervezett 18 kilométert nem fogjuk legyalogolni, mert nem érünk oda időben. Enyhe feszültség lengte be a kocsit. Pontosabban én voltam ideges, hogy későn érkezünk meg. A férjem békésen vezetett, tűrte a kirohanásaimat. Amint felbukkantak a Zemplén hegyei,varázsütésre feloldódott a feszültség. Mesés vidékre érkeztünk.

Rozália után még alaposabban megterveztünk mindent, mégis három napból négy lett. Pálházán foglaltam szállást, a kisvasút végállomásánál, a kutyabarát Megálló fogadóban rendeztük be az alaptáborunkat. Eredetileg az első napon Hollóházától Füzérig gyalogoltunk volna, onnan visszabuszoztunk volna Hollóházára a kocsihoz, és késő délutánra érkeztünk volna Pálházára. A szakasz maradék kilométereire több forgatókönyvünk is volt. Az első nap miatt azonban újra kellett terveznünk az egészet. Végül nem jártunk vele rosszul.

Göncnél eldöntöttük, hogy Hollóháza helyett Bózsva felé vesszük az irányt. Mire a Faluház előtt kikászálódtunk a kocsiból, felvettük a bakancsunkat, hátizsákunkat, botjainkat, már dél volt. A helyiek épp ebédelni szállingóztak. Eleinte dúlva-fúlva meneteltem a férjem után Bózsva főutcáján, aztán a távolban feltűnt a füzéri vár, hullámzott a rét, körben meg a hegyek. Itt egyszerűen nem lehetett rosszkedvűnek lenni.

Egyszer egy ismerős megkérdezte, hogyan túrázunk. Egymás mellett megyünk? Beszélgetünk közben? Igen és nem. Túrázáskor bizonyos szempontból menetelsz, mert haladni kell, megtenni a távot, időre. Hiába nem hajt semmi és senki, mégis csak végig kell érni a szakaszon annyi idő alatt, hogy elérd a buszt, ne sötétedjen rád… hogy teljesítsd az ellenőrző füzetben megadott szintidőt. Ez utóbbi kimondatlanul is ott lebeg az ember agyában. Többnyire hallgatagon baktatunk, de nem azért, mert nincs mit mondanunk egymásnak, nekem például jólesik a csend, a magányos szemlélődés kifelé és befelé, és elöl a férjem hasonlóképpen érezhet.

A közöttünk cirkáló két kutya összeköt minket. A vizsla mindenképpen, a másikat még nevelni kell, mert elég egy pillanatra másfelé nézni, és máris eltűnik a rengetegben. Talán az előző, kóbor életéből maradt meg ez a fékezhetetlen vágy a szabadság és bármi ehető iránt. Még csak néhány hónapja van nálunk, és eléggé a saját feje után megy. Hosszú percekbe telik mire egészen máshonnan előbukkan, mint ahonnan várjuk. Addigra általában rekedtre kiabáljuk magunkat.

Szóval így megyünk, néha megállva. A férjem időről időre bevár. Amikor fújtatva beérem, mondogatja, hogy jobb lenne, ha én mennék elöl, mert akkor én diktálnám a tempót. Valahogy nem akarom. Jó, hogy előttem megy, így húz, és én próbálom tartani a lépést. Tudom, hogy figyel rám. Sokszor megállunk, néha kézen fogva gyönyörködünk a tájban, nem bírunk betelni a látvánnyal. Tekintetünkkel keressük, hol várnak a lihegős magaslatok. Azokat sem tudjuk majd egy szuszra bevenni.

Bózsvától Füzérig kilenc kilométer az út, kényelmes, 2-3 órás séta, nem túl sok kaptatóval, viszont többször a tűző napon, ami szerintem sokkal kimerítőbb, mint hegyet mászni. Akadnak susnyások is, a fejem bújáig érő csalánoson is át kell jutnunk, és egyszer szem elől vesztjük a jelzést, ami miatt vagy két kilométeren át egy szántóföld szélén gyalogolunk a tűző napon, míg végül a rekettyésen áttörve megtaláljuk az árnyas erdei ösvényt. Pedig még otthon olvastunk egy leírást, amiben szó esett a rejtőzködő jelzésről és a figyelmetlen túrázóra váró kényelmetlenségről.

A változatos terep és aljnövényzet miatt hosszú túranadrágban nyomjuk. Szellős, mégis szívesen lecserélném a rövidre, ami ott lapul a zsákomban. A hosszúnadrág kontra rövidnadrág örök téma a kirándulók/túrázók körében. A karcolástól, csaláncsípéstől, rovaroktól és főleg a kullancsoktól a hosszúnadrág jobban véd, de 35 fokban nem annyira kellemes viselet. Út közben több rövidnadrágos túrázót is látunk. Lehet, hogy csak mi vagyunk túlságosan elővigyázatosak? Annak azért örülök, hogy nem csupasz lábszárral kell áttörnöm a csalánoson, és hogy az erdőben nem esznek meg a szúnyogok – engem eléggé csípnek.

Délután háromkor Füzér teljesen kihalt. Az újraépített vár tövében bágyadtan nyújtózik a település. A kocsma rég bezárt, teljesen néptelen minden – valószínűleg a helyiektől a nyaralókig mindenki sziesztázik. Kellemes meglepetés, hogy a kis boltban friss, finom péksüteményt árulnak. A buszon is csak mi utazunk. A sofőr láthatóan jó kedvre derül, hogy ezt az utat nem egyedül kell megtennie. Még a kutyák miatt sem morog, ellenkezőleg – ez azért a vidéki buszokon nem általános. Jártunk már úgy, hogy nem akartak két kutyával felengedni Szolnokon az utolsó nagykörűi buszra. Sőt egyszer csecsemőstől, csomagostól, kutyástól leszállítottak Budapesten a hetes buszról, pedig volt szájkosár és póráz is a kutyánkon, és jegyet is lyukasztottunk neki. Ez a buszozás most idilli. A kutyák tikkadtan hevernek a lábunknál, mi ábrándozva nézzük a vidéket.  De jó lenne errefelé lakni!

Késő délután jelentkeztünk be a panzióba. A lefoglalt két éjszaka helyett háromra. Másnap Füzérről indulunk Hollókőre. A tervben szerepel a várlátogatás is.  

Látnivalók

  • Hegyköz

Magyarország legészakibb kistája a szlovák határ közelében,az Eperjes-Tokaji hegységbe, azon belül a Szalánci-hegységbe ékelődő völgy sok legelővel és réttel. Különösen szép, amikor virágzik az errefelé jellegzetes kék, mezei gólyaorr, a lila mocsári aszat, a sárga kisvirágú nebáncsvirág vagy a védett kosborfélék. A Hegyköz szétszórt települései úgy helyezkednek el, mint egy fa ágainak végén a levelek. A keleti oldaliak között nincs közvetlen összeköttetés,tipikus zsákfalvak, amelyekbe leágazó út visz be a főútról. Pálháza felé a buszunk az egyiket, Pusztafalut is útba ejtette. Takaros kis falu, és tényleg kicsi, megnéztem a honlapján, 196 lakosa van.

  • Bózsva

A 198 fős kis falut a Nyíri patak és a Bózsva patak is keresztezi. 1977-ben Nagy-Bózsva és Kis-Bózsva összevonásával hozták létre, de a falu honlapja szerint a két településrész máig nem épült össze – 650 méter a legnagyobb távolság köztük. Bózsván nagyobbrészt 60 év felettiek élnek, már csak mobilposta és kihelyezett orvosi rendelés működik, a közösségi életközpontja a Faluház.  

  • Pálháza

Az ország legkisebb városa, alig ezer lakossal. Azért lett város, mert itt van a Hegyköz közigazgatási központja orvosi rendelővel, iskolával. Innen indul az ország legrégebbi erdei vasútja, és itt van az ország egyedüli perlitbányája. A perlit az építőiparban használt vulkáni kőzet, ami hevítve többszörösére duzzad.  A félig elhordott hegy a várostól északra magasodik. Megrendítő látvány a hatalmas  tájseb. Vajon milyen lesz, ha egyszer elfogy az a hegy?

Rozália, de messze vagy!

Mindig is jártunk kirándulni. Kinéztünk egy útvonalat, felkerekedtünk gyerekestől kutyástól, és mentünk. Legtöbbet a Vértesben, a Börzsönyben, a Velencei hegységben és Budai hegyekben jártunk, néhányszor a Mátrában és a Pilisben. Voltak kedvenc helyeink is, ahová vissza-visszamentünk.A gyerekeket egészen kicsiként háti hordozóban vittük, és háromévesen már mindegyikük rutinos kiránduló volt. Ahogy nőttek, elkoptak mellőlünk.Felnőttként kezdik újra felfedezni a kirándulás szépségét. A középső fiúnk előbb megy az osztrák Alpokba, mint a tengerpartra. Mi pedig új ösvényre léptünk.

Talán kellett egy cél, egy nagy kihívás, amibe közösen vághatunk bele megint, mint annak idején egyetemistaként a családalapításba.   

A kék útvonalát sokszor érintettük, de hogy végigjárjuk, mostanáig nem merült fel bennünk.
Megvettem az igazolófüzeteket, és az első adandó alkalommal irány a kék. A legközelebbi szakasszal kezdtük, a 14-essel Hűvösvölgytől a Rozália téglagyárig. 14, 2 kilométer, négy és fél óra menetidő, ideális –gondoltuk. Ismerős terep, ennyit simán bírni fogunk. Csak az okozott némi fejtörést, hogyan jutunk vissza a kocsihoz Hűvösvölgybe.
A kéktúra legtöbb szakaszának végpontjához van tömegközlekedési csatlakozás, de mi kocsival megyünk, mert visszük a két kutyát is, és így kényelmesebb az utazás. Ez viszont kicsit megbonyolítja a túrázást,mert egy-egy szakasz végétől még vissza kell mennünk valahogy az autóhoz.

Az első alkalommal megtanultuk, hogy a tervezés mennyire fontos. Belőni, hogy bírjuk-e a távot. Nálunk, hogy én bírom-e.

Húsz kilométert menni terepen, több száz méteres szintkülönbségekkel, nem ugyanaz, mint ugyanennyit sétaúton megtenni. És nagy a különbség tíz-tizenkét kilométeres kiránduláshoz képest is. A húsz kilométerre fel kell készülni testben, lélekben, felszereléssel.

A Budai hegyek hangulata sajátos. Nem túl vadregényes, bár vannak nagyon szép részei, főleg ahonnan rálátni a városra vagy a távolabbi hegyekre. Helyenként számomra kicsit városierdő-szerű, főleg a sok kiránduló miatt.

A szakasz látnivalói:

  • Ördögárok – Korábbi neve Kovácsi-patak. Valaha Buda legfontosabb vízfolyása volt. A Nagykovácsi-medencében ered, a Hűvösvölgyön, a Városmajoron és a Tabánon keresztül torkollik a Dunába. Az Ördögárok elnevezést az 1837-es kiöntése után kapta. A 19. század közepén a Húvösvölgyi úti Akadémiától a Dunáig tartó szakaszát befedték, mivel veszélyesen meredek volt a partja, vize pedig erősen szennyezett a tabániak (rácvárosiak) által beleengedett szennyvizek miatt. A kivezető nyílása az Erzsébet-híd budai hídfőjétől északra látható.
  • Hármashatárhegyi reptér – Hétvégente vitorlázórepülősök népesítik be. Most éppen nem voltak kint. Életem egyik legnagyobb kalandja volt, amikor egyszer arra kirándultunk, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem, nem visznek-e fel egy körre. És felvittek! A nagyobbik fiam óvodás volt, ő is jöhetett az ölemben ülve.
  • Mátyás király vadaskertjének emlékműve – A mai hármashatárhegyi reptér környéke valaha királyi birtok volt. A Budakeszi erdőt is magában foglalta Mátyás király híres körbekerített, négy kilométer átmérőjű vadaskertje,vadászkastéllyal, pompás vadakkal. A legenda szerint Mátyás egyszer innen üldözött egy gyönyörű szarvast egészen a Tabánig. 
  • Guckler Károly kilátópont – A Hármashatárhegy tetején álló modern kilátóból csodálatos a panoráma a városra. Tiszta időben a Mátráig is ellátni. A kilátó a 19. századi erdőmesterről kapta a nevét, akinek a tűzifának kivágott budai erdők újratelepítése köszönhető.
  • Hármashatárhegyi légvédelmi lőállások – A második világháborúban innen védték a fővárost a légitámadásoktól. A kilátópont az egyik háborús bunker alapjaira épült, de a közelében megmaradt néhány betonlőállás.

A Rozália téglagyár a külső Bécsi út mellett, némi túlzással a semmi közepén van, nem különösebben szép helyen.

Mire odaértünk, egyértelművé vált, hogy nekem bőven elég volt a megtett tizennégy és fél kilométer. Ennyire voltam kalibrálva.

És ekkor már egyáltalán nem tűnt semmiségnek a röpke nyolc kilométeres visszaút, hiába találtuk ki olyan jól még indulás előtt. Miközben a kerítés tövében ülve a szendvicsünket majszolgattuk, azt számolgattuk, hogy hányóra alatt járnám meg busszal Hűvösvölgyig, és vissza kocsival. Nem igazán tetszett ez a megoldás, ahogy az sem, hogy a férjem a kutyákkal visszagyalogol, én meg buszozok. Kínomban felötlött bennem, hogy hívni kéne egy taxit. És ez a vicces ötlet átbillentett a holtponton. Menjünk vissza együtt gyalog!

Hajtott a lelkesedés, mégis a huszadik kilométer körül elöntött a kétségbeesés, hogy most már tényleg nem bírok tovább menni. Még csak a hármashatárhegyi reptér fölött jártunk, esteledett, és hátravolt még néhány kilométer, úgyhogy muszáj volt. A reptér melletti pihenőhelynél kidőltem. Már szürkült. Nem érdekelt, feküdtem egy padon, és arra gondoltam, itt alszunk. A férjem szelíd noszogatására végül persze nekiindultam az utolsó nemtudomhány kilométernek.  Sötétedésrea kocsihoz értünk.

Máig büszkén nézegetem azt a négy pecsétet. Egyszer még vissza kell mennünk a Rozália téglagyárhoz, hogy a Dobogókőig tartó majd huszonhárom kilométeres szakasz is meglegyen.

De az már gyerekjáték lesz.