A veteményes nem az út vége, hanem a kezdete

Azt mondják, mostantól minden másképp lesz, a korona megváltoztatja az életünket. Nekem ez a néhány retek a változás. Nem lettek volna, ha nem jön a vírus, és nem költözünk le a falusi házunkba.

Az utat jelentik, amire ráléptünk, és aminek a veteményes nem a vége, hanem a kezdete.

Az utat, amin még bizonytalanul lépkedünk, mert visszahúz az évtizedek óta tartó városi pörgés. Még nem tudjuk, hogy újrakezdenénk-e vidéken, csak érezzük, hogy lehetne másképpen is élni, lehetne ritmust váltani, mert akkor is működne, ha nem jobban, mint azelőtt.

A retek a bizonyíték.

A magokat a férjem vetette, és a fiammal (azzal, amelyik most érettségizett) felástak tíz négyzetmétert a veteményesnek. A gazolásba már én is beszálltam, sőt néhány egyben kifordult fűcsomót átültettem a kert egyik kopár foltjába, hogy gyepesítsek is. Először a cukkini bújt ki, aztán a paradicsomok, a paprikák, a padlizsánok és a saláták. A retkek az utolsók között ütötték fel a fejüket. Eleinte csak napozni, akklimatizálódni hordtam ki a palántákat a kertbe minden délelőtt, és esténként szépen sorban visszavittem a tálcákat az ablakpárkányokra. Bonifác után kezdtem kiültetni a legerősebbeket – hallgatva a szomszéd Julikára, hogy várjuk meg, míg elmúlnak a fagyosszentek. A retkek csak a második hullámban kerültek ki, és még akkor is tartottam tőle, hogy nem élik túl, olyan cérnaszálak voltak a palánták. De napról napra erősödtek, magukhoz képest jobban, mint a többi. És egyik nap mit látok? Hogy kikandikál a piros gumójuk a földből.

Reggelente kimegyek a kertbe. Még pizsamában, papucsban, a lábamat óvatosan emelgetve a harmatos fűben, utam a veteményeshez vezet, hogy megnézzem, a palántákat. Napközben is legalább egyszer végigmustrálom őket, de van, hogy kétszer-háromszor is kimegyek.

Csak pár percig gyönyörködöm benne, hogy nőnek.

Esténként hét felé locsolok, kapálgatok, talajt lazítok, és az éj leszállta előtt elköszönök a zöldségektől.  Ez a napi rutin megnyugtat, ezekben a néhány percekben nem gondolok másra, nem cikáznak a feladatok és az ötletek a fejemben, automatikusan kikapcsolok. 

A retek kapcsol ki – és a többi palánta meg a virágok –, a kertben másik dimenzióba lépek át, a függöny az ajtón, ami a szúnyogokat és legyeket hivatott kint tartani, a gondokat bent tartja, és a munkát is. Rájöttem, hogy ezért is dolgozom ritkán kint a teraszon.

Három hónapja kedvemre lépkedhetek ki-be az életem dimenziói között. A retek a nyugalom, a munka a pörgés, és most egyensúlyban vannak.

A retek a változás.

Egy hozzászólás “A veteményes nem az út vége, hanem a kezdete” bejegyzéshez

  1. Szia ! – nagyon örülök ennek a változásnak, s hogy ilyen örömet szerez (ezt magam is megéltem) a saját retek!!! Jó hogy ez a kényszerű változtatás ilyen pozitívan hat!!!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.