Mi a szósz? 3. – Fűszeres paradicsomos

Délután kettőkor jut eszembe, hogy mégis csak kéne ebédelni, de úgy belemerültem a munkába, hogy elfeledkeztem a főzésről. Viszont hangosan korog a gyomrom, és mint kiderül, a férjemé szintén. Igazság szerint azért nem főztem, mert mindenből kifogytam – épp az ötletből is, és gondoltam, majd lesz valahogy.

A valahogy persze azt jelenti, hogy muszáj összedobni valamit abból, ami van. Tészta mindig van. Elsőnek egy csomag teljes kiőrlésű penne akad a kezembe, és erről eszembe jut, hogy mennyi friss fűszer nő a kertünkben –

már a magról vetett bazsalikomok és a korianderek is levelet bontottak –, és hogy egy paradicsomszószt úgy feldobnának, hogy még a férjem is kedvet kapna hozzá a sima sajtos tészta helyett.

Mire megpuhul a tészta, készen is van a szósz: egy natúr paradicsomkonzervet elkeverek egy kis olívaolajjal, néhány csepp szójaszósszal, apróra vágott friss oregánóval, metélőfokhagymával, bazsalikommal, borsikafűvel és rozmaringgal, kevés vízzel lazítom, és alaposan összekeverem.

Kávé mellé 19.

Ehhez most lehet, hogy nem kávét, hanem egy felest kellene bedobni, avagy éljen a bürokrácia. Az van, hogy a legkisebb gyerekem is leérettségizett, így végleg kiesünk a családtámogatásból – vagyis júliustól nem jár a családi pótlék, megszűnik a családi adókedvezmény, ami így elsőre mínusz harmincezret jelent forintosítva, de ez egy másik történet –, és felmerült bennem, hogy ilyenkor mi a teendő.

Felhívtam a könyvelőnket, aki felhívta Ceglédet – ott székel a budapesti illetékes hivatal –, ahol

azt mondták, hogy LEVELET kell írni nekik, máshogy nem lehet bejelenteni.

A 21. században! Amikor van amúgy e-ügyintézése az államkincstárnak, formanyomtatványokkal, űrlapokkal, miegymással. Oké, írok levelet, de előtte futok egy kört, hogy a könyvelő nélkül, egyszerű magyar anyaként mire jutnék. Az ügyfélkapummal belépek az e-ügyintézésbe, és a honlapjukon az elektronikus beadással próbálkozom – tényleg nem lehet, nincs rá formanyomtatvány, úgy látszik, ez az ügytípus nem létezik, vagy nem fontos, ki tudja?  

Aztán lépkedek kicsit ide-oda, hogy megkeressem a tájékoztatást, ami az én ügyemben eligazítja az egyszeri állampolgárt. Nagy nehezen valahogy elővarázsolok, egy letölthető pdf-et – itt már kiakadok – gyűlölöm, a felugró letöltős megoldást, amikor csak tájékozódni szeretnék. A hosszú leírás közepe táján megtalálom a rám vonatkozó részt, miszerint be kell jelenteni, ha már az ember nem jogosult a családi pótlékra, de levelezési címet nem adnak meg, az elérhetőségek menüben Ceglédnél csak az szerepel, hogy nincs kirendeltség.

Talán kiírhatnám a facebookomra államkincstáros és családi pótlékos  #-gel. Itt bevadulok, és felhívom a call centert, csak pár percig kell zenét hallgatnom, és máris ügyintézőnél vagyok, aki közli, hogy ezt csak írásban intézhetem, írjak LEVELET, küldjem el postán, vagy beadhatom kormányablakban is.

Már majdnem búcsúzom, mikor eszembe jut, hogy nem mondta a postacímet. Még jó, hogy rákérdeztem, mert a további keresés az államkincstár oldalán és az egész interneten nulla eredménnyel zárult, vagyis nem találtam azt a levelezési címet, amit a könyvelőm derített ki.

Ami jó hír, hogy az internetes keresés kidobott egy másik címet, ami a hivatalé, ahol ugye ügyfélfogadás nincs, de ügyintézők  reményeim szerint vannak.

Kávé mellé 18.


A lábamat emelgetve, mint egy gólya lépkedek végig a kertben, a papucsomban, mert vizes még a fű. De a kávémat kortyolgatva bevillan, hogy meg kell néznem a málnát. Hátha megérett megint pár szem azon a két vesszőn, ami évek óta küzd a hátsó kerítés mellett a túlélésért. Hol a fűnyírós ember gyalulta le, hol a kutyák kaparták ki, mégis mindig termett néhány szem.

Az idei az első év, hogy bőtermőre fordul – már kétszer nyolc –tíz szemet lelegeltünk. Valamelyikünk hátramegy, óvatosan leszedi az éretteket, aztán „nyisd a szád, egyet neked, egyet nekem, egyet annak, aki éppen itt van velünk” szétosztja igazságosan.


A legfinomabb málna, amit életemben ettem,

a gyerekkorom jut eszembe róla, amikor a nagyszüleimnél nyaraltunk, és a hatalmas – tényleg az volt, egy hold vagy még több is – kert végében egyenesen a málnabokorról szemezgethettünk. Pesti panelgyerekeknek ez maga volt a kaland, az élmény.

Most is az

Kávé mellé 17.

Ketten vagyunk megint. Egyre gyakrabban maradunk magunk. Március óta Nagykörűben vagyunk. Közben a legkisebb leérettségizett, jön-megy Budapest és a falusi második otthonunk között.

Mert mostanra a második otthonunk lett az itteni ház, és a cseresznyemintás, kockás viaszosvászonnal leterített asztalon sokkal jobban esik az ebéd, mint a pesti étkezőasztalon.

És mást is eszünk, sok zöldséget, húst alig, inkább halat.
A tonhalat a férjem felkockázta, pirospaprikával elkevert kukoricalisztbe forgatta, kiolajozott sütőpapírral kibélelt tepsibe sorakoztatta, a legnagyobb fokozaton sütötte. A maradék kukoricaliszthez ütöttünk egy tojást, hozzáreszeltünk két krumplit, és nem túl sok olajban kisütöttem. Kurkumás lecsót főztem hozzá.

A veteményes nem az út vége, hanem a kezdete

Azt mondják, mostantól minden másképp lesz, a korona megváltoztatja az életünket. Nekem ez a néhány retek a változás. Nem lettek volna, ha nem jön a vírus, és nem költözünk le a falusi házunkba.

Az utat jelentik, amire ráléptünk, és aminek a veteményes nem a vége, hanem a kezdete.

Az utat, amin még bizonytalanul lépkedünk, mert visszahúz az évtizedek óta tartó városi pörgés. Még nem tudjuk, hogy újrakezdenénk-e vidéken, csak érezzük, hogy lehetne másképpen is élni, lehetne ritmust váltani, mert akkor is működne, ha nem jobban, mint azelőtt.

A retek a bizonyíték.

A magokat a férjem vetette, és a fiammal (azzal, amelyik most érettségizett) felástak tíz négyzetmétert a veteményesnek. A gazolásba már én is beszálltam, sőt néhány egyben kifordult fűcsomót átültettem a kert egyik kopár foltjába, hogy gyepesítsek is. Először a cukkini bújt ki, aztán a paradicsomok, a paprikák, a padlizsánok és a saláták. A retkek az utolsók között ütötték fel a fejüket. Eleinte csak napozni, akklimatizálódni hordtam ki a palántákat a kertbe minden délelőtt, és esténként szépen sorban visszavittem a tálcákat az ablakpárkányokra. Bonifác után kezdtem kiültetni a legerősebbeket – hallgatva a szomszéd Julikára, hogy várjuk meg, míg elmúlnak a fagyosszentek. A retkek csak a második hullámban kerültek ki, és még akkor is tartottam tőle, hogy nem élik túl, olyan cérnaszálak voltak a palánták. De napról napra erősödtek, magukhoz képest jobban, mint a többi. És egyik nap mit látok? Hogy kikandikál a piros gumójuk a földből.

Reggelente kimegyek a kertbe. Még pizsamában, papucsban, a lábamat óvatosan emelgetve a harmatos fűben, utam a veteményeshez vezet, hogy megnézzem, a palántákat. Napközben is legalább egyszer végigmustrálom őket, de van, hogy kétszer-háromszor is kimegyek.

Csak pár percig gyönyörködöm benne, hogy nőnek.

Esténként hét felé locsolok, kapálgatok, talajt lazítok, és az éj leszállta előtt elköszönök a zöldségektől.  Ez a napi rutin megnyugtat, ezekben a néhány percekben nem gondolok másra, nem cikáznak a feladatok és az ötletek a fejemben, automatikusan kikapcsolok. 

A retek kapcsol ki – és a többi palánta meg a virágok –, a kertben másik dimenzióba lépek át, a függöny az ajtón, ami a szúnyogokat és legyeket hivatott kint tartani, a gondokat bent tartja, és a munkát is. Rájöttem, hogy ezért is dolgozom ritkán kint a teraszon.

Három hónapja kedvemre lépkedhetek ki-be az életem dimenziói között. A retek a nyugalom, a munka a pörgés, és most egyensúlyban vannak.

A retek a változás.