Kávé mellé 15.

Ma lenne a ballagás. Normálisan ott lennénk mind az iskola udvarán, és elszoruló szívvel, meghatódva integetnénk a tantermeket és folyosókat karján virágokkal végigjáró nagy fiúnknak, a legkisebbnek. Normálisan a család összegyűlne nálunk, megint meg kéne toldanom az asztalt, hogy mind odaférjünk az ünnepi lakomához.

Normálisan párás szemmel ölelgetném.

De idén elmarad a ballagás, nincsenek virágok, nem jön össze a család, nem ölelgethetem, mert ő napok óta otthon van, mi pedig a vidéki karanténunkban. Egyedül készül a nagy megmérettetésre, nekem egyedül párásodik a szemem, és szorul el a torkom az izgalomtól és a büszkeségtől, hogy eljutottunk eddig, hogy mindjárt érettségizik, és hogy előtte hirtelen felnőtté vált, mert így hozta az élet.

Legyen szép napja minden ballagónak, legyen sikeres az érettségije mindnyájuknak!

Virágzás

Ma elültettem a virágokat. A férjem hozta az öt palántát. Harminc éve kezdődött.

Színtisztán látom magam előtt, hogy ott ülök az egyetem folyosóján az egyik prof szobája előtt. Már vagy félórája várok. Cikáznak a fejemben a gondolatok. Mit fogok mondani? És ő mit fog szólni? Szeptember óta beszélgetünk. Legutóbb a hátsó lépcsőházban futottunk össze, akkor azzal búcsúzott,

repkedj csak madárka, majd csak belerepülsz a hálómba.

Lassan másznak a percek. Azt hiszem belerepültem. Elbizonytalanodom. Lehet, hogy elmaradt a szeminárium? Végre nyílik az ajtó. Néhány ismerős viharzik ki, odavetnek egy-egy sziát, váltunk pár szót, de mind sietnek a vonatukhoz vagy valamelyik közeli kocsmába, hogy belehasítsanak a hétvégébe. Nem megyek velük? Nem, köszi.

Felállok. Várok. Az ajtó még nyitva. Hangok szűrődnek ki. Nem értem, miről folyik a szó. Inkább mégis leülök. Keresztbe teszem a lábamat. Próbálom lazán. A hangok közelednek. Felnézek. Ott áll az ajtóban és néz. Hát te? Rád várok. Akkor menjünk.

Napra pontosan harminc évvel később hozza az öt virágpalántát. Ma elültettem őket.

Terepasztal a Vértes lábánál

Csákberény szélétől alig két kilométerre, a Vértesi Tájvédelmi körzet egyik erdei útjának bejáratánál parkolunk le. Innen jól rálátni a mező túloldalán nyújtózó dombokra. Ha feltúrnám a fotótáramat, nem is tudom, hány képet találnék, amit erről a pontról lőttem, télen, nyáron, tűző napsütésben, alkonyatkor – mindig szép, most is.

Ahogy nekivágunk az erdő mellett vezető útnak, olyan érzésem támad, mintha egy nagy terepasztalra készülnénk felgyalogolni. Egyik oldalon az erdő, a másikon széles mező, amit a Gánttól a Zámolyi-medence felé hullámzó dolomitsziklás dombok szegélyeznek.

A kutyák boldogan vetik be magukat a bozótba, alig lehet látótávolságon belül tartani őket. A tavaszi szagok izgalomba hozzák őket.

Még egy állatcsontvázat is találnak.

Jó ideje ott lehet már. Vajon egy kilőtt vadé? Vagy a vadászok nem hagynának ott egy állatfejet? Az biztos, hogy vadászterületen járunk, mert az erdő vonalában végig vadlesek állnak. Egy kidőlt, olyan, mint egy felborult birodalmi lépegető.

Március 15-én, fényes nappal nyilván nincs tele az erdő csőre töltött puskás vadászokkal, azért nem engedjük magunktól távol a két kutyát.  Alig egy-két méterrel előttünk ügetnek, orruk a földön, meg-megállnak, és izgatottan szaglásznak. Találnak újabb napszítta vadcsontokat, aztán egyszer nagy izgalomba jönnek, biztos távolból figyelnek valamit.  

Egy lábatlan gyík az. Mozdulatlanul pihen egy sziklán. Percekig gyönyörködünk benne.

A mező végén átvágunk egy keskeny erdősávon, és a Horogvölgyi út mellett házak bontakoznak ki előttünk. Egy darabig elsétálunk az úton, hogy benézzünk a gánti bauxitbánya mögötti völgybe, de a bekötőutat elérve, visszafordulunk, és nekivágunk a jobb kéz felől magasodó dombon felfelé vezető csapásnak. Fentről látjuk, hogy a völgy teljesen beépült – porták és házak felkúsznak egészen a szomszédos dombok tetejéig.

A másik irányban újabb völgy és domb vár ránk. Baktatunk lefelé, aztán felfelé, aztán tovább egy lankás gerincen.

Fák sehol, csak sziklák, zöld moha-, sárga és szürke zúzmótelepek,

meg egy szakadék – talán felhagyott kőbánya. Ahogy megint ereszkedünk, egy erdősávhoz érünk, ahonnan gyerekzsivaj hallatszik. Nemsokára meg is látjuk őket, és nem messze egy tisztáson néhány, piknikre készülődő felnőttet. A nők mind egyforma kendőben vannak. Vajon kik lehetnek?

Egy homokbánya partfalát megkerülve ereszkedünk még lejjebb, hogy aztán a következő dombot is megmászhassuk.

Ez az utolsó. Ahogy átérünk, jobbra felbukkan a mező az erdővel és a parkolóval. Csak látszólag van közel, majd félóra, míg átérünk.

Mielőtt leérünk a terepasztalról, átballagunk még az út túloldalára, hogy megnézzük, milyen katonai emlékmű áll ott: majdnem napra pontosan 75 évvel ezelőtt, 1945 március 16-án itt lőtték szitává a nyílt terepen a szovjetek a magyar 2. páncéloshadosztályt. 

Nem is sejtettük, a szerelemdombok sötét titkát.