Hortobágyi húsos palacsinta

Amikor gyerekkoromban étterembe mentünk a szüleimmel, nem kérhettem hortobágyi húsos palacsintát, hiába szerettem nagyon. Apám vendéglátósokat tanított – ők már csak tudták, mit nem érdemes rendelni. Kizárólag otthon ehettem ezt a kedvencemet, de csak kétszer egy évben, mert a hortobágyi húsos palacsinta elkészítése munkás szertartás volt. Apám bevette magát a konyhába, és alkotott.

Pörköltet főzött, guszta, pöttyös palacsintákat sütött, darált, töltött, tekert, rétegzett, és a végén a tejföllel beforralt szaftot mindig egy kék virágos, öreg kerámiakancsóból locsolta a vastag falú, agyonégett ovális jénaiba sorakoztatott palacsintákra.

Napok óta palacsintára vágyom, és a csirkecombfilé sem állhat tovább a hűtőben. Tökéletes egybeesés a hortobágyi húsos palacsintához. Nem is hezitálok, a férjemet azért megkérdezem, mit szól hozzá, mert ő nem valami nagy húsevő. Szerencsére tetszik neki az ötlet, akárcsak a fiamnak, aki kénytelen volt velünk jönni a vidéki karanténba.
Hogy a férjem kedvében járjak, teljes kiőrlésű lisztből sütöm a palacsintákat. Máskor harcolok vele, mert a túrós vagy lekváros palacsintát jobban szeretem fehér lisztből, de a hortobágyi palacsinta pont így lesz jó. Kicsit izgulok, hogy nem szakadnak-e majd ki, és hogy szép pöttyösek lesznek-e. 

A pöttyök fontosak. Nélkülük nem igazi a palacsinta.

A liszt mindegy, az évek alatt megtanultam kukoricalisztből is palacsintát sütni, a serpenyő a lényeg. A titka az, hogy nem sütünk benne mást. Ezt már a férjem is tudja, mióta egyszer tojásrántottát rittyentett a nagymamám palacsintasütőjében, és hiába tálalta nagy boldogan, én nem dicsértem meg. A jó serpenyőt elég egyszer vékonyan kiolajozni, és nem ragad le benne a palacsinta.

Élvezettel figyelem, ahogy a forró vason sül a tészta.

Amikor az utolsó nyers folt is eltűnik, óvatosan megmozgatom, egy olajos falapáttal finoman körbehúzom a szélét, hogy a megfelelő pillanatban megfordítsam, hol alányúlok, hol feldobom. Az elsőn nincsenek szép sült pöttyök. Még kellett volna neki fél perc. Innentől jobban koncentrálok a pöttyökre. Szeretném, ha az én palacsintáim is olyan szépek lennének, mint amiket régen apám sütött.

A két tojásból és az érzés szerint hozzáadott tejből, olajból, teljes kiőrlésű lisztből, szódából tizenhat palacsintám lesz. A jénai edényemben megtöltve csak tizenkettő fér el. Sebaj, egy-egy kenésnyi húspéppel mindhármunknak jut egy kis kóstoló, azt az egy árvát meg aki kapja, marja. 

Míg kisütöm a palacsintákat, a pörkölt is megfő, fél kiló felkockázott csirkecombfiléből, két fej hagymával, fokhagymával, két sárgarépával, egy kis üveg paradicsomsűrítménnyel. A merülő mixer poharában több részletben, némi mustárral pépesítem, ügyelve rá, hogy a szaft egy része megmaradjon, azt egy doboz tejföllel összeforralom.

A palacsintákat jól megpakolom a húspéppel, egyet tekerek rajtuk, kétoldalt behajtom, még egyet tekerek, és a duci csomagokat egy ovális jénaiba sorakoztatom. A végén leöntöm a tejfölös szafttal.

Mielőtt húsz percre a forró sütőbe tolom az edényt, gyönyörködöm a művemben, a pöttyök kikandikálnak a szaft alól.

Ami kell hozzá:

palacsinta: 2 tojás, tej, szóda, kevés olaj, pici só, kb. 1,5 bögre tetszés szerinti liszt

húspép: 1/2 kg hús (csirkecombfilé/sertéslapocka), 2 fej vöröshagyma, 2-3 gerezd fokhagyma, 2 szál közepes sárgarépa, 1 kicsi doboz paradicsomsűrítmény, őrölt pirospaprika, só, oregánó, a pépesítéskor 2-3 kanál mustár, a szaft beforralásához 1 kis doboz tejföl

Mi a szósz? 2.

Gyerekkoromban utáltam – de melyik gyerek szereti? Az évek alatt az egyik kedvencem lett, krémként, sütve, rántva, joghurtosan, szószba téve, bárhogy jöhet. Alap, hogy van a hűtőben, bár a feledékenységünk miatt néha az utolsó pillanatban kell megmenteni – mint most azt a kettőt, ami a zöldségtároló dobozból néz farkasszemet velem.

Mellettük kornyadozik néhány sárgarépa is. Na, jó, jöhettek! – csillan fel a szemem, mert

már látom a sült padlizsánból, sárgarépából és hagymából a szószom.

Nem vacakolok, bekapcsolom a sütőt, előkapok egy tepsit, szépen belesorakoztatom a megmosott padlizsánokat és répákat, melléjük dobok két vöröshagymát, és betolom úgy félórára 180 Celsius-fokra.

Míg sülnek a zöldségek, kifő a tojás nélküli durum tészta – ezúttal fusili, amit majd szépen bevon a sűrű szósz. Ezt is lobogó sós vízbe dobom, egyet forralok rajta, aztán elzárom a gázt, és fedő alatt, gőzben puhítom, ahogy szoktam.

A tésztafőzésnek ezt a módszerét a bátyám mutatta jó pár éve.

Emlékszem, magamban hitetlenkedve, udvariasan bólogattam, de a végeredmény meggyőzött, így legközelebb kipróbáltam, és azóta csakis így főzöm a tésztát. Nagy előnye, hogy nem ragad le, viszont a gőzölés ideje nem minden tésztánál egyforma, néha ellenőrizni kell, hol tart a puhulás folyamata.

A sült zöldségeket kiveszem a sütőből, néhány percre lefedem, mielőtt megpucolom őket. A padlizsán bőrét egy hegyes késsel végighasítom, és a belsejét egyenesen a merülő mixer keverőedényébe kaparom, a hagymáról ugyanilyen gyorsan dobom le a héjat, a répákkal kicsit küzdök, mire megpucolom őket. A feldarabolt zöldségekre dobok néhány savanyított fokhagymagerezdet, sót, borsikafüvet, egy kanál olívaolajat, fél citrom levét,

és összeturmixolom, de csak rusztikusra, nem teljesen simára.

Egy nagy tálban összeforgatom a szószt és a tésztát, majd egy olajjal (lehet vajjal is) kikent tepsibe simítom, majd egyenletesen eloszlatom rajta a szintén a hűtőben talált natúr krémsajtot, a végén itt-ott villával megmozgatom a szószos tésztát, hogy a krémsajtból beljebb is jusson.

Ezután irány a forró sütő 20 percre. Legvégül megszórom reszelt parmezánnal, és még kb. 5 percre visszatolom.

A végeredmény mennyei, tocsog és ropog, ahogy kell.

Randi

Megnyomta a mentés gombot. Készen volt a beszámolóval. Érezte, hogy rezeg a telefonja, a férje volt.  

Szivi, randi 8-kor?  

Gyorsan bepötyögte a választ.

Eben izz kratrk.

Három kérdőjel jött. Eben izz kratrk – mondta ki hangosan. Ízlelgette az idegenül recsegő hangokat. Feltette a szemüvegét, és szép lassan írta be:

Rendben, ott leszek.

Szívecske eső bugyborékolt fel.

Konyha vagy étkező? – írta be 7.50-kor a fésülködőasztaltól.

Mi a szósz?

A tészta nálunk is örök sláger, most még inkább – már ha kap az ember. Amúgy a fusili és a penne a kedvenc, de van, amihez a fodros nagykocka vagy a masni jobb, esetleg a spagetti, sokszor elcsábítanak a színes, ízesített olasz különlegességek is, de bejön a lasagne vagy a cannelloni is. Normális körülmények között hét közepén van két tésztanapunk. Mivel házi koszton élünk, hétköznap egyszerű, gyorsan elkészíthető ételekre törekszem – ebből szokott az lenni, hogy észre sem veszem, de másfél órája a konyhában serénykedem –, de konzerv szószokat soha nem használok, maximum pestót. Egy ideje mindenféle szósszal kísérletezem – ami praktikusan azt jelenti, hogy abból főzök, ami otthon van. Az a lényeg, hogy mindig kicsit más legyen a szósz, és valamivel megbolondítsam. Most meg a fejembe vettem, leírom, hogy nálunk mi a szósz.

1. Medvehagymás-túrós

A kocsiért zötykölődve a szerelőhöz, a buszon az erős szag medvehagyma volt – ugrik be, amikor meglátom a boltban árválkodó néhány medvehagyma-csomagot. Mondjuk más nem is nagyon van délután hatkor a zöldséges részlegen. Se krumpli, se káposzta, se hagyma, pedig krumplistésztát terveztem. Sebaj. Bedobok egy doboz túrót is, mert

kezd összeállni a fejemben a túrós-medvehagymás tészta ötlete, amit végül a férjemmel együtt készítünk el másnap, a home office ebédszünetünkben.

Én a nagy fazékban felteszem a vizet, ő megmossa a medvehagymát, én felaprítom, ő kikeveri a túróval és a tejföllel, addig én belezúdítok egy csomag masnit a lobogó vízbe, két perc után elzárom, és

szépen együtt várjuk, hogy a fedő alatt a gőzben megpuhuljon a tészta.

Nem sok idő, még soha nem mértem, hány perc, kóstolással ellenőrzöm.

– A főzővízből is tegyél egy kicsit majd hozzá – mondom a férjemnek, mert látom, a massza nem elég szószos. Az a jó, ha tocsog, pláne, hogy még betoljuk a sütőbe is húsz percre. A végén sajtot is reszelünk – vagyis ő reszel rá.

Végül nem tocsog, hanem finom krémes-ropogós.  

Hegyen-völgyön a Gaja mentén

Különös módon, ezeken a túrákon, mindig történik valami – darázstámadás, buszlekésés, csúszkálás jégen és köveken, bokadagadás és most az út kellős közepén kitörő, percről percre elhatalmasodó betegség.

A tavaszias február csalogat a túrázásra, de csak egynapos szakaszban gondolkodunk. A Fehérvárcsurgó és Bodajk közötti utat 10,9 kilométernek írja a túrafüzet – gondoltuk, ezt könnyedén lesétáljuk két-három óra alatt. A táv persze szokás szerint néhány kilométerrel többre jött ki, mert odafelé rá kellett állni a kékre, visszafelé, meg lejönni róla. A lépésszámlálóm szerint tizenhat kilométert tettünk meg.

Az autót Bodajkon állítjuk le, a főtéri tágas parkolóban. A Fehérvárcsurgóra vivő buszra várva van egy kis időnk szétnézni a központban. A szépen felújított, klasszicista városházától csak néhány lépésnyire van a város fő nevezetessége, a Mária-kegyhely és templom. Sajnos nagy munkálatok folynak éppen, így bemenni nem lehet.

A busz néhány perc alatt átér Fehérvárcsurgóra, a Károlyi-kastélynál szállunk le. Tábla mutatja, hogy a parkon át 1,3 kilométer a kék jelzés. A szállodaként működő kastély a dombtetőn magasodik, szemben az iskolával és Károlyi József emléktáblájával. A parkból kiérve a házak között folytatjuk az utunkat Kincsesbánya és a víztározó irányába.  Elhagyjuk az első világháborús emlékművet, majd a temetőt, és a víztározónál érjük el a kék jelzést.

Egy-két kilométert a célunkkal ellentétes irányba kell mennünk a Becsali kocsmáig, hogy pecsételjünk, majd visszafordulunk, és Csurgó határában ráállunk a Bodajkig vezető szakaszra.

A szikrázó februári napsütésben csillog a víztározó víztükre, az ellenfényben furcsa hangulatú a kopár táj, egy hatalmas törmelékhegy már-már szürreálissá teszi a látványt.

És erre ráerősítenek a lövések, amelyek valahonnan a túlparti erdőből hangzanak fel. Átvágunk a szántón. Szomorú látvány a dűlőutat szegélyező bokrok alja, tele szeméttel. Távolodunk a víztározótól, és bevesszük magunkat a régi szőlőhegyre, kilométereken át víkendházak között baktatunk – alig várjuk, hogy beérjünk az erdőbe.

A Gaja tájvédelmi centrumot kerítés szegélyezi, amelyen szó szerint át kell mászni – a területre kapu helyett háromlépcsős létrán lehet bejutni. A meredek lépcsőktől visszahőkölnek a kutyák, át kell emelnünk mindkettőt. Odabent pórázra vesszük őket.

Gyepes ösvényen ereszkedünk lefelé, de mielőtt elérjük a völgy alját, kitérőt teszünk a térképen jelzett halomsírokhoz. Látszólag csak fura erdei dombok, pedig a vaskorban az itt élő népek előkelőit temették el alattuk. A tájékoztató tábla szerint a sírok többségét a 19. században kirabolták, csak kettő maradt épségben, azokban viszont gazdag leletanyagra bukkantak a nyolcvanas években a fehérvári múzeum régészei.

A halomsírok alatti mesés völgyben kanyarog a Gaja.

Még soha nem jártam itt, de a férjem meséli, hogy iskolásként többször kirándultak ide. Ahogy közeledünk a patakmederhez, piknikezők hangja veri fel az erdő csendjét – a Gaja-szurdok kedvelt kirándulóhely.  

Lassan és szótlanul ballagunk, és a férjem egyszer csak kiböki, hogy elég rosszul érzi magát. Félúton járunk, visszafordulni nincs értelme, a kocsi, amúgy is a célban vár minket, muszáj továbbmenni.  Másfél órája vagyunk úton, és még egyszer ennyi áll előttünk. A Gaja hosszan kanyarog a völgy alján, hol zubog, hol mozdulatlan, még a tél végi kopárságban is lenyűgöző a látvány.

 Kétoldalt meredeken magasodik a völgyfal, az egyik oldalon sziklaszirtekkel. Még nem tudjuk, hogy a szurdokból kiérve majd azok tetejére kell felkapaszkodnunk, arra, amerre a térkép Sobri Jóska barlangját jelzi.

A férjem utolsó erejével vág neki a meredek sziklaösvénynek, még jó hogy hozott túrabotot magával. Én támaszték nélkül botladozom – a túrabotot nem hoztam, ínhüvely-gyulladásos kezemmel nem bírnám megmarkolni. De fájdalom ide, fájdalom oda, a sziklákból növő fákban muszáj megkapaszkodnom, annyira csúszós-görgeteges a terep. Mikor végre felküzdjük magunkat, lélegzetelállító a panoráma, a távolban, a hegyek között felvillanó víztározóval, alattunk a szurdokkal, körülöttünk sziklagyeppel.

A hegytetőről visszavezet az ösvény a tájcentrumba, mi megint létrázunk, de Mézi felfedez egy vadjárást a kerítésen, így ezúttal nem kell a kutyákat pakolgatnunk, csak néhány száz méterrel lejjebb, amikor Bodajk fölött elhagyjuk a zárt területet.

Sípálya tetején lyukadunk ki, alattunk a település, szemben a Vértes hosszú vonulata, Csókakő várával.

Meredek és csúszós lejtőn ereszkedünk lefelé, mellettünk sífelvonó oszlopai.

Hogy vajon hol lehet itt síelni, azt nem látjuk, csak áthatolhatatlan bozótost a drótkötélpálya mellett. 

Szerintem a csúszós ösvény szánkópálya lehet, a férjem szerint túl meredek. Erről eszembe jut, hogy innen csak pár tíz kilométerre, a Vértes alján hogyan törte el a lábát a tesóm egy hegyoldali szánkózáskor. Persze nem volt gyakorlata benne, hogyan is lett volna, amikor a belvárosban laktunk, és maximum a Ligetben szánkóztatott minket a nagyanyánk.  Aztán beugrik, hogy a Normafán is majdnem ilyen meredek a lejtő, amin egyszer leszánkóztam a gyerekekkel – nem is értem, hogy voltam annyira bátor, amikor a csúszós sportok nem a kedvenceim. Mire a gondolatmenet végére érek, lent is vagyunk a lejtő alján.

Az erdei iskolánál pecsételünk, és megcélozzuk a templomot. Biztatóan hívogat, de még legalább két kilométerre, mert a kék jelzés kikerüli a faluközpontot.

Lassan cammogunk a parkolóig. Megkönnyebbülünk, amikor meglátjuk az autót. Még szerencse, hogy nem ellenkező irányba terveztük a túrát, és már nem kell buszra várnunk, csak beülünk, és suhanunk haza.

Na jó, kocogunk, mert én vezetek, de legalább a kedvenc utunkon, a Vértes alján.