Tórógombóc extrákkal

Persze lefuthatnék a boltba prézliért, vagy leküldhetném a fiúkat, sőt darálhatnék magam. Egyikhez sincs kedvem. Sosem voltam oda a prézlibe forgatott gombócokért. Érlelődnek a fejemben az ötletek, hogy miből legyen a túrógombóc bundája, bár tulajdonképpen meztelenül is finom, de azért megkérdezem a férjem, szeretné-e prézlivel.

– Nehogy lemenj, csináld zabpehellyel! –

zárja rövidre a dilemmát. Zabpehely nálunk alapból van otthon, úgyhogy már veszi is elő a dobozt, én meg a kis robotomat. Zúgatom a gépet, ő meg túrja a magos szekrényt (igen, nálunk, külön szekrény van a magoknak, aszalványoknak, pelyheknek), és kihúz egy csomag natúr mogyorót. Oké, hadd szóljon, darálok egy marékkal abból is. Míg forr a víz a gombócoknak, a keveréket olvasztott vajon lassan megpirítom. A prézlit általában kissé elégetem, mert folyton kimegy a fejemből, hogy hiába zárom el alatta a lángot időben, a forró serpenyőben pont annyit pirul még, amennyit már nem kéne. Most óvatos vagyok, bár a zabpehely-mogyoró őrlemény máshogy viselkedik, néhány perc, és finom mogyoró illat lengi be a konyhát.

A gombóc is rendhagyó, annyiból, hogy

kukoricadarával készítem.

Már pihent két órát a massza a hűtőben, és még a zabpehely-pirítás előtt meggyúrtam a gombócokat, amelyek most egy tálcán várakoznak a sorukra, hogy a lobogó vízben kifőzzem őket, mielőtt bundát vesznek.

Közben eszembe jut az előző este megmentett áfonya. Mélyhűtött volt, de véletlenül kint maradt, így lett belőle egy kis lekvár, csak felforralva, cukor nélkül. Majdnem odaégett, az utolsó pillanatban húztam le a tűzről. Mi lenne, ha azzal tálalnám?

Azt hiszem ezt jól kifőztem.

Ami kell hozzá: 1/2 kg túró, 3 tojás, 2 dl kukoricadara, pici só, egy csésze zabpehely, 1/2 csésze natúr mogyoró, porcukor, tejföl, házi áfonyalekvár

kávé mellé 15.

Eljátszom a gondolattal, hogy közvélemény-kutatást végezek a szomszédok között, hátha valakinek ugyanolyan asztala van, mint nekünk, és szükség esetén egyszerűen csak leszaladunk érte, és viszont.
A szomszédok egy részét nem is ismerem. Ott van például az a nő, aki egyik nap úgy tört ki a liftből hogy közben vörösödő fejjel ordított a gyerekével, aki gyalog jött le, és végignyomta minden emeleten a hívógombot. A nő egy ócska asztalt ráncigált kifelé, hátra a kukatároló irányába.
– Ugye, nem ott akarja lerakni? – kérdeztem csakazértis, bár nem voltam biztos benne, hogy a fia után nem én következem a leordításban. Meghökkent. De csak egy pillanatra , majd ellentmondást nem tűrve vágta oda: dehogynem.
Elképzelem, hogy becsöngetek hozzá, és kölcsönkérem az asztalát. Kinyitja az ajtót. Kelletlenül rám böffen, aztán elakad a szava. Vajon mi lenne a folytatás? Kölcsön adná az újonnan vett asztalát, amit végre beállíthatott az előző lakó levetett asztala helyére? Elküldene melegebb éghajlatra? Egyszerűen nemet mondana?
És én? Én kinek adnám kölcsön az asztalunkat a házban? Neki? Az alattunk lakónak? Az emeleti teregetőtársamnak? A kutyás házaspárnak egy emelettel feljebbről?
Van még egyáltalán olyan, hogy asztallal-székkel segítik ki egymást a szomszédok?