Sziklaóriások és famatuzsálemek között a Vértesben

Az ötven kilométeres szakasz egyik felét már többször bejártuk, de Gánttól Kőhányásig, amerre most vezet az utunk, korábban nem kirándultunk. Körtúrát tervezünk: Kőhányástól a sárga jelzésen visszasétálunk Gántra.

Úgy számoljuk, hogy az egész nem lesz több 25 kilométernél.

A terep nem túl nehéz, a Természetjáró applikáció közepes nehézségűnek írja. Elhisszük, a Vértesben tényleg nincsenek magasabb csúcsok, megterhelő kapaszkodásra és ereszkedésre nem kell készülni, csak dimbes-dombos, itt-ott göröngyös terepre.

Gánt a Marsbéli tájra emlékeztető felhagyott bauxitbányáiról híres, és egy időben a szociális otthonában folyó dolgok miatt is bekerült a hírekbe a település neve – nem éppen pozitív összefüggésben. A bányatelepi árnyas park kísérteties pavilonjait hazafelé megmutatja a férjem.

Most a bauxitbányához képest az ellenkező irányba kell mennünk, át a takaros kis falun. Még soha nem jártunk a főúttól beljebb. Békés vasárnap reggel van, falunapra készülődnek. Éppen csak rácsodálkozunk a házakra, és máris a legelőhöz érünk. Az erdő úgy két kilométerre lehet, addig két bekerített legelő között homokos út vezet.

A villanypásztor mögött nem látunk csordát, csak egy táblát, ami veszélyes bikára figyelmeztet.

– Haladjunk – mondom, mert én még a szelíd tehenektől is félek, nemhogy a veszélyes bikáktól.

– Ja, pirosban vagyunk – vigyorog kajánul a férjem – tényleg mindketten piros túrapólóban jöttünk, és az októberi nyárban már letéptük magunkról a pulóvert, mellényt, amit egy órával ezelőtt még elálltunk.

Kilépünk. Kétoldalt a bekerített domboldal, mögöttünk a falu és a gánti bányákat rejtő erdő, előttünk a másik erdő. Amikor elhagyjuk a legelőt, felkapaszkodunk az egyik dombra, kíváncsiak vagyunk, mi van mögötte – egy jó nagy füves fennsík. Valaki azt írta, hogy nem különösebb a látvány ezen az úton – szerintem nincs igaza, percekig állunk, és csak gyönyörködünk a szavannaszerű tájban.

Később is különös hangulatú részeken vezet az út. A Pap-völgyben például egészen mesebelivé válik a táj.

Látom magam előtt a sziklaóriások és a famatuzsálemek háborúját, miközben csendben lépkedünk a „csatatéren” szétgurult kövek, sziklák, derékba tört és kidőlt fák között.

 A leírás szerint a mindszentpusztai kulcsosházig 5,4 kilométer az út – a telefonom automata lépésmérője szerint már jóval 7 kilométer fölött járunk, amikor megpillantjuk a pecsételőhely jelzését. A kulcsosház és a szomszédos épületek kihaltak, sehol senki – és eddig az úton sem jöttek szemben túrázók. Csak félúton, a Kőhányás felé vezető szakaszon jönnek szembe néhányan.

A Ciklámen-völgy tölgyeit és a bükkjeit felismerjük, a gyertyánokat egy tájékozató tábla alapján azonosítjuk be. A Csáki-vár alá érve az aranysárga avarral borított hegyoldalak szinte ránk omlanak.  

Zörög az avar a lábunk alatt, madarak csiripelnek – már-már giccsesen szép.

Kőhányáson nem hogy nem jártam, de nem is hallottam még róla. A férjem meséli, hogy a várgesztesi iskolai kirándulásokon őket mindig ott tette le a busz. Kőhányáson éppen nagyszabású turisztikai fejlesztés folyik. Az út menti park szélén álló kápolnát már szépen felújították. Bemenni nem lehet, csak a kulcslyukon át kukucskálok be, az oltár mögött vakítóan fehér a fal. A tájékoztató tábláról kiderül, a beruházás része, hogy oltárkép is készül.  

Kőhányás a Vértes északi oldalában, az egykori az Esterházy birtok két központját, Csákvárt és Majkot összekötő út melletti néhány házas település. Itt volt az Esterházyak erdészeti központja, a főerdész lakóhelye. Az ide telepített svábok favágással, szénégetéssel, mészégetéssel foglalkoztak. A sváb hagyományokra alapozott ökoturisztikai központ majd Esterházy Móric nevét viseli, aki elsőként nyitotta meg birtokait a turisták előtt.

Az egymás után elzúgó túramotorok zökkentenek ki a csendes szemlélődésből. Most még nem állnak meg, mert a nagy attrakció, a sváb étterem még nem készült el, a szerszámokkal és mindenféle eszközzel kidekorált tájház és a becsöngetős büfé nem vonz tömegeket.

Mivel régen nem túráztunk, nagyon elfáradtam, hivatalosan tizenhárom kilométert tettünk meg eddig – a telefonom szerint tizennyolcat, a férjemé szerint tizenhatot… A homokos úton elindulunk a sárga jelzésen Gánt felé, a papírtérkép szerint úgy számoljuk, hét-nyolc kilométer lehet a visszaút, azt már négykézláb is megteszem.

Hazafelé

Fotó: Pixabay

Szombat délután fél négy. Október közepe. Nyárias meleg. Leveszem a bőrdzsekimet, kint melegebb van, mint bent, a régi iskolaépületben. Másfél óra alatt teljesen átfagytam. Addig észre sem vettem, hogy fázom, de, ahogy felállok, megborzongok. A kezem is jéghideg. Lassan visszatérnek a fizikális érzéseim. Mosdóba kell mennem, már az óra előtt kellett.  A lépcsőházban sietős léptekkel felfelé veszem az irányt. Nem szeretem, hogy ilyen kihalt ez az épület. Mégis szinte hallom a gyerekzsivajt, és a lépcsőn ösztönösen a fal mellé húzódom. Tényleg elfogytak a gyerekek? Valószínűleg ez a kerület is elöregszik, de az elit környék kiürült iskoláját át lehetett alakítani menő kulturális helyszínné.  A Jurányi fogalom.

Ha a Havannán kiürülne egy iskola, vajon mit kezdenének vele?

Oda biztosan nem járna ki az előkelő értelmiség. Átmenetileg talán vonzó lenne a városszéli egzotikus lakótelep, de évekig biztosan nem. A Havannán valószínűleg nem ürül ki iskola. Visszhangzik az új cipőm kopogása.

A kapu nem nyílik. Kétségbeesve rángatom. Nem igaz, hogy nem tudok kimenni! Máskor ilyenkor már szállingóznak befelé a haladó kurzus résztvevői. Most senki nem jön. Bár, ha be van zárva, valószínűleg nem tudnának bejönni. Tanácstalanul forgolódom, egyszer csak érzem, hogy valaki a hátam mögé lép.

– Hello! – nyögöm ijedten.

Egy hipszter srác az, éppen megnyomja oldalt a kapunyitó gombot. Nem köszön vissza, kiviharzik. Szerintem totál hülyének nézett. Kínomban mosolygok, és előveszek egy cigit.

Néha szar érzés ötvenes nőnek lenni.

Rágyújtok, és a Varsányi Irén utcán indulok lefelé. Nahát, itt egy parkolóudvar! Tök üres. Háromszázkilencven egy óra. Legközelebb kocsival jövök, akkor maximum félóra alatt ideérek. Most kábé másfél óra múlva leszek otthon. Utálok a városban utazni. Vezetni is, főleg a parkolás miatt, de ebbe az udvarba simán be tudok állni, nem baj, hogy drága. Mire felérek az Erőd utcán, elszívom a cigit. Pont elmegy a villamos, úgyhogy felballagok a másik zebráig,

Egy ideje zenét hallgatok a buszon és a villamoson, a metrón olvasok – ott nem leszek rosszul közben – de hétvégén nem jár a hármas metró.

Idefelé Nick Cave ment, most SOAD. Üvölt a Toxicity,

begördül a villamos, automatikusan felszállok. Valami furcsa. De mi? A kapaszkodó. Az ülések is másmilyenek, mint a négyes-hatoson. Csak most esik le, hogy nem jó villamosra szálltam. Nem baj, a Batthyányn majd leszállok… de, nem, ez nem megy a Batthyányra, Óbudára megy. Próbálok úgy átszállni a hídfőnél, hogy lehetőleg ne törjem össze magam, ne menjek neki semminek, és ne üssenek el a kanyarban.

A szigeti bejárón özönlik a tömeg. Iszonyú. Régen sokat jártunk a szigetre, amikor még a Csengeryben laktunk, akkor is tömeg volt, de a Ligeten kívül csak ide jöhettünk ki egyszerűen babakocsival, kicsi és még kisebb gyerekkel, kutyával. Most ott van mellettünk az erdő. Megakad a szemem egy félmeztelen, mezítlábas futón. Eszembe jut róla az a pasi, aki egyik reggel az erdőben futott velem szemben ugyanígy félmeztelenül, mint a lassított felvétel, először nem értettem, miért, de aztán megláttam, hogy a derekához kötve egy hatalmas gumiabroncsot vonszol. Egy kisgyerekes nő a záródó ajtók közé feszül, egy másik nő ugrik be rajta a gyerekével. Idióták.

Messze van még a Ferenc körút.

Elképesztő arcok mozognak a koszos, büdös aluljáróban, egy kockás kabátos külföldit egy tántorgó alak igazít útba, két fegyveres rendőr unottan dekkol. A megálló pont annyira van a lépcsőfeljárótól, hogy a kereszteződésen átjövő buszt biztosan nem éri el az ember, ha nem fut. Nem futok. Régóta nem. Ahogy felérek, azért hátrapillantok, de nem látok buszt, pedig a megállóban nagy a tömeg. Hétvégén katasztrófa a metrópótló. A legortopédabb kialakítású buszok járnak. A szerencsések kakasülőkön, lehetőleg menetiránynak háttal foglalhatnak helyet, a szűk folyosók direkt olyanok, hogy minél kényelmetlenebb legyen állni. Felpréselődöm, találok egy állóhelyet, a nyitott ablakon pont az arcomba vág a szél, de legalább van levegő.

Nincs kedvem a Határ úti lehangoló aluljáróhoz, amúgy is sütit akarok venni. A villamos-végállomás pléhkocsmái közötti bicikliútra fordulok, gyalogosoknak nincs külön út, mindenki itt igyekszik a bevásárlóközpont felé. Bringás szerencsére nem jön, de el tudom képzelni, milyen anyázás lehet itt csúcsidőben. Egy fokkal jobb, mint a terepgyaloglás a hepehupás senki földjén, porban-sárban. De a senki földje valakié, és most, hogy metrópótló jár még vagy egy évig, bekerítették, marad a bicikliút.

Háromnegyed ötkor szállok fel a buszra, ami hazáig visz. Hív a férjem. Még húsz perc, drágám. 

Erdőfürdő a Vértesben

Hatkor még vidáman sétálok a kutyákkal, fél hétkor meg ordítozom a férjemmel, aki szolidan annyit javasolt, hogy bakancsot vegyek. Csak azért sem! És egyáltalán miért nem menetkész két óra alatt, amikor én már kutyáztam, mostam kettőt, leugrottam a boltba, és az idegtől remegve elszívtam egy cigit, pedig ma nem is akartam rágyújtani. Ideges ő is, de nem veszi fel a kesztyűt. Tudja, hogy lehiggadok.

Aztán szépen bepakoljuk a hátizsákokat, kézen fogva elballagunk szavazni, bakancsot veszek, és irány a Vértes. Ideje volt már ennek a túrának.

Nem sokkal Fehérvár után feltűnik a Vértes, és az egyik kiszögellésen Csókakő vára. A vár a tatárjárás után épült a Fehérvári hadiút védelmére. Egy időben a Rozgonyiak tulajdona volt, de a családnevünk azonossága senkit ne tévesszen meg – sajnos nem a középkori felmenőimről van szó. Az 1300-as évekig egyébként az egész Vértes a Csák nemzetségé volt, erről árulkodik Csákberény és Csákvár neve. A Vértes neve pedig arra a hadjáratra emlékezetet, amelynek végén, 1051-ben III. Henrik német-római császár kiéheztetett katonái vértjeiket eldobva menekültek I. András elől, aki előzőleg tőrbe csalta és kiéheztette a támadókat. Jól emlékszem erre a történetre – én is eldobom a vértemet, mire odaérünk.

A Vértest szokták a magyar Toszkánának is nevezni, és mindenféle szép jelzőt aggatnak rá, nem véletlenül. Hol vadregényes, hol kies, hol giccses képeslapokat idéz a táj.

Nem is tudom, hányszor jártunk már erre, és soha nem tudjuk megunni.

A maximum 400 méteres magaslatokra lazán felsétál az ember – ami a még mindig fájó térdeinkkel nem mellékes szempont –, bár a köves terepen azért nem árt az orrunk elé nézni.  A szomszédos Gerecse sasbércei után felüdülés ez a terep.

Csókakő – Mór – Csókakő kört tervezünk, de ahogy leparkolunk a vár alatt, megbeszéljük, hogy megyünk, amerre visz az út, és amerre nem lesznek sokan. Csókakő népszerű kirándulóhely, a nyárias októberi vasárnap délelőtt sorban érkeznek a kocsik. A parkolóból mindenki a várvölgy felé veszi az irányt, de negyedóra alatt szétszóródnak a kirándulók. Többen a szurdok oldalában kialakított meredek lépcsőn kaptatnak föl a várhoz, mások lemaradnak, mert a meredek völgyfal mesebeli sziklaképződményeit fotózzák. Negyedóra elteltével maradunk ketten a ránk boruló szurdok mélyén. Mi is lövünk egy-két képet, aztán csak baktatunk némán.

– Na, ez igazi erődfürdő – bököm ki félóra elteltével – van már ilyen program is, tudtad?  – A férjem hitetlenkedve fordul vissza.

A szurdokból a Csóka hegy fennsíkjának peremére jutunk, és Mór felé vesszük az irányt, majd száz méterrel később egy kanyargós erdei ösvény kedvéért letérünk a jelzésről. Biztosan a turistaút is szép részeken vezet, de az erdészeti út mesebeli völgyeken kanyarog át. Nem fotózunk, nem állunk meg, nem beszélgetünk, totál beszippant az erdő. Jó félóra elteltével egy vadkerítéshez érünk, és a telefonomért nyúlok, hogy egy búcsúfotót lőjek a szurdokról, de nincsen sehol. Úgy látszik, nehezített nap a mai. Visszafordulunk, hátha megtaláljuk. Nem esünk kétségbe, mert két hegyi bringáson kívül –5-6 kilométer óta senkivel sem találkoztunk, de azért lepörög előttem, hogy minden létező fiókomba be vagyok lépve, és, hogy a saját kártyámat még csak-csak letiltjuk, de a cégest hogyan… Próbálok visszaemlékezni, hol vettem elő utoljára, talán, amikor a kutyákat itattuk.  

– Az elég messze volt – böki oda a férjem, aki közben folyamatosan hívja mindkét számomat. Alig hallhatóan jegyzem meg, hogy remélem, nincs lehalkítva.  Erre azért felhorkan, pedig amúgy nem tűnik idegesnek.

– A harmincas nem elérhető – mondja. Bízom benne, hogy csak nincs elég térerő. És tényleg, a húszas kicseng – sajnos valahol távol, mert nem halljuk.  Húsz perc múlva végre tompa pittyegés hangzik fel, és a vizsla is egyből rohan oda a fűben hangoskodó telefonhoz. Szerencsém van!

A három kilométeres pluszút után Mórt elengedjük. Egy darabig ugyanarra, amerre jöttünk, aztán letérünk, hogy becsatlakozzunk a Csókakőre vezető kék jelzésbe. A kutyák rohangálnak le-föl, Mézi időnként eltűnik, olyankor megállunk, hívogatjuk, mire vásott képpel robog elő valahonnan teljesen máshonnan, mint amerről várjuk. Úgy látszik, hiányzott már neki az erdő, mert ma különösen féktelen, és egyszer úgy eltűnik, hogy már-már azt hisszük, vissza se jön. A férjem el is indul visszafelé, és jó száz méter után valóban abból az irányból érkezik lélekszakadva a kutya. Mérgemben először pórázra veszem, aztán megsajnálom, de egy-két kilométeren át láb mellett kell jönnie. A vizsla meg mellette, pedig ő mehetne, mert egy füttyre jön vissza, de csak kukán rakosgatja a lábait  a férjem mellett.

Csókakőig még egy katicatámadás ér bennünket.

A fennsík rothadó növényzete fölött csak úgy rajzanak – kopognak a fejünkön, és tele van velük a ruhánk. Nem bántanak, de elég kellemetlen a sok nekünk repülő bogár. Sietősre vesszük. Még felballagunk a Csóka-hegy tetejére, de visszafelé nincs kedvünk a köves úton menni, ezért letérünk egy erdészeti útra, ami számításaink szerint valahol lejjebb beletorkollik a várvölgybe. Hát nem egészen – miután az erdő közepén véget ér, egy darabon a fák és magoncok között ereszkedünk a hegyoldalon lefelé egy kiszáradt patakmederig, ami kicsivel lejjebb éri el a turistautat.

Tizenhat kilométer, és néhány óra alatt az erdőben újjászületünk, én legalábbis úgy érzem.