Hétköznapok mentes kihívásokkal

A műanyagmentes július után itt van az újruha-mentes szeptember. Megfigyeltétek, hogy a mentes időszakok egyre gyarapodnak? Lassan az év minden napjára jut egy kihívás, ami arra próbál szorítani bennünket, hogy vegyünk vissza a fogyasztásból. A kampányok után aztán mindent elárasztanak a beszámolók, amelyek arról szólnak, miért is annyira nehéz betartani az éppen aktuális fogadalmat. A menetes vállalás olyan, mint a fogyókúra: sokan nagy elhatározással nekifutnak, aztán napról napra szembesülnek azzal, hogy a megszokott mindennapokat felborító tervet nehéz betartani, és az idő előrehaladtával egyre többször jön egy „csak”, egy „de”, ami miatt borul a program. A mentes napok leteltével pedig szépen lassan minden visszaáll az eredeti állapotba. Vagy mégsem?

A megszokott dolgokon nehéz egy csapásra változtatni. Én próbálok annyit bevállalni, amit be is tudok tartani, és be tudom építeni a mindennapokba. Ez sem könnyű.

Augusztus óta tudatosan igyekszem minimalizálni a szemetünket, ha nullára nem is leszek képes csökkenteni. Abból indultam ki, hogy minden tejesdoboz vagy nejlonzacskó számít, ezért hetente kétszer kimért tejet vásárolunk, és a kimért árukhoz már alig-alig veszünk nejlonzacskót – azok pedig kutyakakaszedőként végzik –, rutinosan használjuk a tüllszütyőinket, és lehetőség szerint mindenből csak annyit vásárolunk, amennyit el is fogyasztunk. Még ez is nagy változás, viszont betartható, és ha teljesen beépül az életünkbe, továbbléphetünk.

A kimért tejet azért tartom nagy változásnak, mert a szakítás dobozos tejjel nem is olyan egyszerű.

A tejért valamelyikünknek el kell mennie – amikor itthon vagyunk, ez mindig a férjemre hárul, mert neki esik útba a kispesti vagy a lőrinci piac, Nagykörűben én bringáztam el a tejboltba az utca végére. A tejet valamiben szállítani kell – eleinte műanyag flakonban hoztuk, amit a tejes adott, de mostanra beszereztünk két csatos üveget. A tejet fel kell forralni – én legalábbis felforralom –, szét kell tölteni üvegekbe, az üvegeket el kell mosni, ki kell forrázni, mindez időbe kerül, amit be kellett építeni a rohanó életünkbe.  És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a családban van, aki szerint „tehén szagú ez a tej…”

A mostani ruhakihívást könnyebb lesz betartanom. Új ruhát amúgy is ritkán veszek, leginkább turkálóból öltözöm. Azért ennek is van veszélye, mert az ember könnyebben elcsábul, és végén kidől a szekrény a sok ellenállhatatlan darabtól, amiktől elég nehezen válok meg. Van, amit évekig pakolgatok, mire rászánom magam, hogy kidobjam. De előtte hosszasan őrlődöm rajta, hogy mit vigyek el ruhakonténerbe, mit ajándékozzak el, hogy minél kevesebb menjen a kukába – bármelyik megoldás plusz időt igényel, ami rettentő soknak tűnik, és mindig csak utána derül ki, hogy pikkpakk megvolt.

Az újruha-mentes szeptembernek nagy szanálással futok neki.