Úton

A nagykörűi út lassan járhatatlan lesz – állapítjuk meg hazafelé jövet a férjemmel. Télen még reménykedtünk, hogy idén folytatják a tavalyi felújítást – hiába.

Csak az úthibákra figyelmeztető tábla lett több.

Most már minden kétoldalt leszakadt útpálya, kátyúkkal és többméteres, hosszanti törésvonalakkal szabdalt szakasz elé kikerült, de a dobai ugratót például semmi nem jelzi. Nagyjából tudjuk, hol van az idők folyamán kialakult fekvőrendőr, de az 50-re lassítás nem elég – amúgy 90-nel lehetne menni, és van, aki megy is annyival, szóval vigyázni kell.  Aztán ott van a sávelválasztó jel, vagyis hol van, hol nincs, amúgy tök mindegy, mert mindenki az úttest közepén dönget, ott még viszonylag lehet, bár résen kell lenni, ki tudja, hol termett újabb kátyú, mióta nem jártunk erre.

Rosszak itthon az utak, az alsóbbrendűek még rosszabbak, mégis szeretek ide-oda autózni, és gyönyörködni a tájban – pláne, ha nem én vezetek.

Olyankor látok is valamit az úton és a forgalmon kívül.

Például az új, cseresznye formájú, gerendákból felhúzott organikus buszmegállót, amit fél évig építettek a puszta közepén, az elágazásnál. A lovakat, amelyeket a gazdájuk a főúton autóból sétáltat – igaz, szépen lehúzódtak a pacik a saját sávjukba, na, de azért mégis! A nagy kanyarban a sast, amelyik a férjem kedvence, és mindig mutatja, hogy a fáján ül, vagy a mező fölött köröz-e.

És a naplementét, ami mindig gyönyörű.