Kávé mellé 11.

Bécsben júliustól tanfolyamhoz kötik a kutyatartást – olvasom. A kezdő gazdiknak négyórás, 40 eurós tanfolyamot kell elvégezniük, hogy a felelős kutyatartás alapjait elsajátítsák. Itt is kéne tanfolyam – írja sok hozzászóló, többen heves indulattal. A két slágertéma az egész nap ugató kutya és az utcán hagyott kutyakaka.

Szerintem az ember vagy született kutyás, vagy nem az.

Átmenet nincs. Szerencsés, amikor egy kutyás tart kutyát, és mindenkire nézve szerencsétlen, ha egy nem kutyás adja erre a fejét. A kutyás ember tudja, hogy másképpen kell szerveznie az életét, mert a kutya a társa, a család teljes jogú tagja, akinek a szükségleteivel számolnia kell – és nem azért, mert azt írják a könyvek, vagy ezt tanítják a tanfolyamokon, hanem azért, mert ez így természetes. Amelyik kutya érzi a biztonságot, a szeretetet, a törődést, azzal valószínűleg kevesebb gond lesz, persze váratlan vagy kritikus helyzetek bármikor előállhatnak. A kutyatartás életforma, nem lehet megtanulni. Sok minden mást persze igen.

Egyéb zöldségek – szatyraim

A legutolsó költözésünkkor egy nagy zsák nejlonszatyrot szedtem össze a lakás különböző pontjairól. Központi gyűjtőnek egy nagy IKEA-szatyrot használtunk, amit persze lehetetlenség volt úgy tárolni, hogy hozzáférhető és láthatatlan legyen. Utáltam, mégis gyűltek-gyűltek benne, aztán mellette, aztán a polcokra bedugdosva a különféle bevásárlásból származó nejlonzacskók. Ritkán jutott eszünkbe, hogy innen vigyünk magunkkal, legfeljebb nagybevásárláskor, amikor a három gyerekkel, hátunkon hátizsákkal, gyalogosan felvonultunk valamelyik hipermarketbe.

Eldöntöttem, hogy az új lakásban nem lesz ilyen nejlonzacskós szörnyetegünk.

Teljesen nem tudtam felszámolni, de kb. tizedére csökkent a mérete. Leginkább papírzacskók vannak benne, hogy a hazalátogató, már felnőtt gyerekeinknek legyen mibe bepakolnunk a szülői ellátmányt vagy azt a részét, ami nem fér bele a hátizsákjukba.  A szelektíven gyűjtött papírt is ezekben dobjuk ki. A konyhaszekrény oldalán van egy kiszsacsi-gyűjtő, ide kerülnek a zöldséges nejlonok, ezeket használjuk a kutyáink kakijának felszedésére.

A nyolc évvel ezelőtti nagy elhatározás miatt lettek vászonszatyraim.  Egy időben tipikus reklámajándéknak számított a hosszú fülű, logózott vászonszatyor, és én elkezdtem ezeket használni, de nem nagyon szerettem őket.  Egyszer aztán az egyik turkálóban kezembe akadt egy mályvaszínű vászonszatyor, amibe beleszerettem. Ez volt a fordulópont.

A kollekcióm minden darabjának van története.

A rózsaszín szívecskéset a lányom hozta Londonból. Ez nagyon praktikus, mert egyszerűen a füléhez varrt kicsi zsebecskébe lehet hajtogatni. Klasszikus bevásárlószatyor, olyasmi, mint gyerekkoromban a nyúlós háló – anyának nem volt, szerintem azért, mert megpakolva a földig ért volna neki a 150 centijével. Az én szívecskésem nem nyúlik, viszont földig ér, és óvatosan szabad csak megpakolni, mert hihetetlen mennyiségű cuccot elnyel. A rózsaszín flamingós tornazsákot a kisebbik fiamtól kaptam, Prágából hozta nekem, mert tudta, hogy szeretnék egy menő tornazsákot. Ugyanolyan flamingók vannak rajta, mint azon a polón, amit Londonból hoztam neki. A klasszikus vászonszatyron a Marigold logója van, a negyedik gyerekemé. A nagyobbik fiam tervezte, aki grafikus. Az egyik vizsgaidőszak kellős közepén szóltam neki, hogy most-most-azonnal kéne – és néhány órán beül volt logóm, amit aztán egy szitaworkshopon saját kezűleg festettem fel.  

A fekete-virágost és a barna indásat Nagykörűben vettem a varrónőtől, aki maradék anyagokból szebbnél-szebb szatyrokat varr. Most pedig azt tervezem, hogy a bevásárláshoz én varrok magamnak szütyőket – egy régi tüllfüggönyből.

Nyugi – aztán minden jóra fordult

Reggel hatkor még elviselhető a meleg. Autóba ülők, irány a Gellért. Igyekszem, hogy még a turistaáradat előtt odaérjek. Kilenctől jön a tömeg, akkor már nem lehet úszni. Ha szerencsém van, a kinti medence üres lesz, mint múltkor, amikor az úszómester nyolckor megkérdezte, hogy mehet-e a hullám – én meg jól meglepődtem, mert észre sem vettem, hogy

egy ideje egyedül vagyok a medencében.

De ez nem az én napom. A Műegyetem rakpart lezárva – oké tudtam, csak alternatív útvonalat nem terveztem –, kénytelen vagyok az alsó rakpartra kanyarodni. Úristen, még soha nem vezettem a rakparton! Szerencsére annyira korán van, hogy egyedül megyek a sávomban, így nem olyan nagy gond, hogy gyök kettővel. Be vagyok tojva. Ha az anyósülésen ülnék, pontosan tudnám navigálni a férjemet, hogy majd hol hajtson fel. De most én vezetek, és egyedül elhagy a helyismeretem. Már a Lánchídnál járok. Hol a fenében van a felhajtó?! Már régen a medencében lehetnék, ehelyett

lehet, hogy Óbudán kötök ki.

Mondjuk, van egy ajándék belépőm Csillaghegyre, a Zsigmondy-kártyához adták… Végre, ott a felhajtó!

Nem is vesztettem olyan sok időt, negyed nyolckor kanyarodok be a Kelenhegyi utcába. Hely persze nincs. A kanyar előtt mégis meglátok egyet, próbálom belavírozni magam, nem megy. A kormány leblokkol, annyira tekerem, közben már kigurultam az utca közepére, szakad rólam a víz – kézifék, aztán padlógázzal irány tovább. A Minerva utca elég lankás, és van egy csomó hely.

Míg lefelé ballagok, megtervezem, hogy majd hogyan cselezem ki a lejtős utcát megforduláskor.

Mindig kabint veszek, nem szeretem a szekrényt. Ahogy bemegyek a női gyógy részlegre, kérik a belépőmet, majd nem túl kedvesen kitessékelnek – a pénztáros srác nem adott kabinjegyet. Már csak arra vágyom, hogy alámerülhessek a hűvös vízben, de előbb még az öltözőlabirintusban bolyongok egy kicsit – pedig harminc éve járok ide.

Totálisan hülyének érzem magam.

Nem csodálkozom, hogy nem találom a szekrényszám-leolvasót. Magamban durrogva a ruháimat a táskámba gyűröm, és kiviszem magammal. Jé, nyitottak egy új kijárót!  

Még nincs tömeg, de elég sokan úsznak a kinti medencében. Hideg, ahogy belelépek, jólesik. Aztán lebukom – és orrom-szám telemegy vízzel.

Próbálok elegánsan fuldokolni. A falhoz érve megkapaszkodom, és veszek pár mély levegőt. Nyugi, most már minden jó lesz.

Magabiztosan emelkedem ki a vízből egy órával később. Elnyomok egy mosolyt, ahogy az öltözőbe lépve meglátom a szekrényszám-leolvasót. A Minerva utcából a terv szerint, gond nélkül hajtok ki. A Gellért téren simán sorolok a visszakanyarodó sávba, hogy felhajtsak a Szabadság hídra.

Meleg van, mégsem folyik rólam a víz.

Kávé mellé 10.

A minap hallottam egy rádióbeszélgetést a vályogházakról. Érdekes dolgokat mondott a szakértő, például azt, hogy a vályog jótékonyan visszafogja az elektroszomogot, ami miatt lehet bosszankodni, de egyáltalán nem olyan nagy baj. Másutt azt olvasom, hogy kutatók szerint az elektromágneses sugárzás befolyásolása rég kicsúszott a kezünkből. Pedig a vezeték nélküli antennák által kibocsátott mikrohullámok roncsolják a sejtjeinket, növelik a rák és a depresszió kockázatát. 
Hiába kongatják a tudósok a vészharangot, a fejlődés megállíthatatlan, nyakunkon az 5G, és vele több millió új antenna, hogy tudjunk pillanatok alatt filmeket letölteni, működjenek az okosautók és az okosotthonok, legyenek távműtétek, és ki tudja, mi minden más, amiről még nem is hallottunk. 
A technológia fejlődését a Tisza parti vályogházunkon is nyomon követjük. Egy ideje tudunk bentről is telefonálni, pedig egy-két éve még ki kellett menni az udvarra, és beállni a megfelelő pontra és pózba. A panelon is simán átmegy már a wifi jel, és a metróban is mindenki gond nélkül telefonálhat. Már a nagyik is okostelefonnal járnak, és utazás közben beletemetkeznek a facebookba vagy a chatelésbe. 
Kész, behálóztuk magunkat. Mindenáron kellenek az okoseszközök. Már nem tudunk nélkülük élni.

Spenótlepény

Ami kell hozzá: ½ kg leveles spenót (friss/mélyhűtött), 2 csomag újhagyma, feta, 3 tojás, 2 gerezd fokhagyma, só, borsikafű, oregánó, szerecsendió, 1 csomag leveles tészta.

Fontos, hogy az új hagyma zsenge legyen, így bátran felkarikázhatjuk mindenestől. Én csak épphogy megfuttatom a durvára kockázott fokhagymával együtt olajon, és mehet is rá a friss vagy mélyhűtött leveles spenót.  Pár percig fonnyasztom, sózom, ízesítem a fűszerekkel, végül ráütök két tojást, és ahogy kezd összeállni, elzárom a lángot. Belekeverek egy csomag fetát, és ezzel készen is van a töltelék, amit a leveles tészta egyik kinyújtott felére egyengetek, majd beborítom a másik felével.

Ezt csillag alakban lyuggattam

Gyönyörű attól lesz, hogy próbálom szép egyenletesen összenyomogatni a széleit, és villával lyukmintát böködni bele, úgy, ahogy a görög barátunktól láttam: előre kijelölve a szeleteket – négyzethálósan vagy csillag alakban. A végén még megkenem egy felvert tojással, és kb. félóra alatt arany barnára pirítom 170 fokon.