Sasbérceken fel és le

A kéktúra Budapestet megkerülő patkójáról lekanyarodva nyugat felé vesszük az irányt. Pontosabban jövünk visszafelé, mert logisztikailag úgy jobb. A végére kiderül, hogy terhelés szempontjából is jobb döntés volt Mogyorósbányától Dorogig menetelni, mint fordítva. A Gerecsében még nem jártunk, ezért ez a túra tartogat meglepetéseket.

A kéken haladhat az ember egyenesen előre, vagy kisebb nagyobb szakaszonként összevissza. Mi az utóbbi mellett döntöttünk, mert a többnyire egynapos túrák kiindulópontjáig általában autóval megyünk. Bár elméletben a kéktúra nyugat felől, az Írott Kőtől halad kelet felé, Hollóházáig, a haladási irány kiválasztását érdemes mérlegelni minden szakasznál.

Nem mindegy, hogy felfelé vagy lefelé meredekebb a terep. Mi szívesebben kapaszkodunk felfelé meredek hegyoldalon, és ereszkedünk lefelé szelídebb lejtőkön, mint fordítva – pláne sziklás terepen.

Vasárnap reggel megint tömött a buszmegálló Dorogon. Ma mindenki Mogyorósbányára megy? Három másik kutya is… A sofőr jó fej, mindegyik felszállhat. Túl vagyunk a napi parán, innentől átadjuk magunkat az élménynek. Mogyorósbányáig szűk félórás a buszút. Az opálos reggeli fényben még szürkébbeknek hatnak a régi bányászházak. Mintha néhány évtizede megállt volna az idő. Barátságtalan kéken magasodik a Nagy-Gete is, amit majd meg kell másznunk. Miközben ráfordulunk a mogyorósbányai útra, azon töröm a fejem, hogy miért ez a neve a településnek, mindenestre egy ilyen nevű hely csak szép lehet. Mire eddig jutok gondolatban, bent is vagyunk a faluban, és begördülünk a hangulatos főtérre. Mindenki letódul a buszról, és a kocsma felé veszi az irányt, ahol a pecsételőhely van…

Anyám! Siessünk, vagy szépen kényelmesen várjuk ki, amíg elmegy a tömeg? Figyelem, ki hogyan taktikázik. Egy hozzánk hasonló korú pár kilő, a két nagyobb baráti társaság, gyerekekkel zajos amőbaként terjed a kocsma irányába, egy kisebb túráscsapat próbálja megelőzni őket. Lehetetlen. Kivárjuk a sorunkat a pecsételéshez, benyomunk egy szendvicset, megkötjük a bakancsukat, és amikor látjuk, hogy a nagy csapat még kávézgat, nekivágunk.

Térképet mindig viszünk magunkkal. Most is van nálunk, de sajnos csak a Pilisről, és arról Mogyorósbánya pont lelóg… Mivel már a Gerecsében járunk. A Turistamagazinban ajánlott Természetjáró applikáció pedig sehogy sem akar betölteni – alig van térerő, és az offline változattal nem készültünk. Kicsit tanácstalanok vagyunk, hogy merre kell menni. Míg azt keressük, hol van a kék jelzés, beérjük a velünk egykorú párt. –Arra? – Igen, arra! Másfelé nem is nagyon lehetne. A templom előtti eligazító táblát böngésszük, ahonnan viszont két irányba lehet elindulni: Dorog és Szár felé. Nem mindegy. Nézem a nap állását, szerintem lefelé kell mennünk, amerről a busz jött. A pár szerint felfelé, és ők neki is vágnak. Mi addig tanakodunk, míg már szállingózik a többi túrázó és a gyerekesek is – lefelé, amerre mi gondoltuk. Már tíz óra múlt, ideges vagyok. Menjünk már! Nem érdekel a tömeg, majd előzünk vagy lemaradunk, csak ne toporogjunk itt. Közben a velünk egykorú pár is jön már visszafelé. Nekilendülünk a temető mellett felfelé kanyargó szűk vágásnak, előttünk is mögöttünk is megy egy nagy csapat.

Úgy ötszáz méter után egy kereszteződésénél kiállunk. Nem akarunk ennyi emberrel együtt menni. Nyűgösen indul ez a túra. Ráadásul a férjem hümmögve mondja, hogy a buszról lelépve kicsit kifordult a bokája, mert még nem volt meghúzva a bakancsa. Próbálja megigazítani, hogy jól tartson. Ne forduljunk vissza? Nem fordulunk. Amikor már teljesen elhalnak a hangok, elindulunk. Negyedóra elteltével belezökkenünk a mi kis békés kékhangulatunkba.

Bár ha egy hegyre felmész, le is kell jönnöd, mégis ez a túra bennem úgy maradt meg, hogy egyfolytában felfelé mentünk olyan terepen, hogy végig irigykedve emlegettem a zergéket.

Egy ponton bénult csodálattal engedtem utat a 45 fokos sziklás emelkedőn ütemesen felfelé menetelő párnak. Oké, hogy egy húszassal fiatalabbak voltak nálunk, na de úgy húztak el mellettünk, hogy mi csigalassúnak tűntünk.

Akkor már túl voltunk a Tokod fölötti, távolról nem is olyan nagy sziklának tűnő Hegyes-kő – de bizony nagy szikla – megmászásán. Miközben kézzel-lábbal-bottal küzdöttük magunkat fölfelé, próbáltam nem gondolni rá, hogy innen majd le is kell jönnünk. Erre a sziklaösvényre úgy keveredtünk rá, hogy a Tokodi szőlőket elhagyva egy lankás dombra jutottunk, egy olyanra, ami messziről nem tűnik nagynak, de soha nem akar vége lenni. Ahol csak mész-mész felfelé, és amikor azt hiszed, végre fent vagy, feltárul előtted a következő terasz, és így tovább. Na, egy ilyen domb tetején hívogatott a sziklaszirt, amin izzadva kapaszkodtunk fel. Félúton megállapítottuk, hogy azért nem látjuk a kék jelzést, mert letértünk róla, és valószínűleg nem is kellene itt szerencsétlenkednünk – de a körpanorámáért megérte.

A kéktúrán végig vannak ilyen pontok, amik felkínálják magukat, te pedig eldöntheted, hogy teszel-e egy kis kitérőt az extráért. A sziklaszirtről én majdnem gatyaféken jutottam le, és a túrabot sem segített. Félúton voltunk a Nagy-Getéhez, ami egyre nagyobbnak tűnt, és a férjem mondta, hogy szerinte hátra van még a java. Én azzal biztattam magam, hogy a Gete csak 457 méter, feleakkora, mint a Nagy-Milic, amit simán megmásztunk tavaly nyáron.

Szóval, már javában a Nagy-Gete oldalában jártunk, és kaptattunk felfelé a 45 fokos, sziklás emelkedőn, amikor lehagytak bennünket a fiatalok. Közben megfigyeltem a technikájukat.

Túrabottal mentek ők is, váltott tempóban húzták fel magukat lépésről lépésre: Beszúr-lép-beszúr-lép… két perc alatt el is tűntek. Nekem ekkor már csak a páros húzódzkodás ment: be-szúr-lééép-lééép-be-szúr.

A helyieknek ezek a sasbércek meg sem kottyannak, a tokodi panziósnő könnyedén jött lefelé a kutyájával – vasárnaponként ez a sétájuk. Lelombozott, amikor azt mondta, hogy még messze a csúcs, de legalább megtudtuk, hogy a másik oldal Dorogig kényelmesen lankás lesz. Még majdnem egy órán keresztül törtünk felfelé, mikor végre lankásodott a terep. Már láthatóan a csúcs közelében jártunk, és a férjem éppen talált egy nagyobb, lapos sziklát, amire majd lerogyhatok, ha odaérek…

…de ez még odébb volt, mert közben egy kisebb göröngyön (vagy min) elvágódtam,

és kicsit visszagurultam a hegyoldalban.

Röhögök és sírok, ezért a segítségemre siető férjem, alig bír felráncigálni – pedig van gyakorlata, mert az ilyenfajta esések nem ritkák nálam. Közben beér bennünket egy trió, akikkel már vagy tíz kilométer óta hol lehagyjuk, hol utolérjük egymást. Tápászkodás közben látom az egyikük arcán a döbbenettel vegyes aggodalmat, hogy most akkor kell-e mentőt hívni, vagy jól vagyok. Amikor látja, hogy nincs nagyobb baj, továbbmegy – értékelem, hogy ő nem röhög. A csúcs meghódítása így nem túl dicsőségesre sikeredett, de mi azért boldogok voltunk, hogy felértünk. A túrafüzet szerint egyébkén tartottuk a szintidőt.

Dorogig már kényelmesen, de tempósan ereszkedünk. A lejtmenet már nem annyira megerőltető, de azért örülünk, amikor felbukkannak az első házak. Persze innen még néhány kilométer a kocsiig, mert a kéktúra keresztülszeli Dorogot is.

A sasbérces túra jó bemelegítés volt a Vértesig hullámzó Gerecse bejárásához.

Látnivalók

Hegyes-kő

A 311 m magas sziklaszirt Tokod fölött magasodik. A tetejéről szép panoráma nyílik a Gerecsére, tiszta időben a felvidéki csúcsokra is. A szirt alatt terül el Tokod, észak felé jól kivehető Esztergom és a Bazilika kupolája.

Nagy-Gete

A 457 m magas csúcs a Gerecse egyik jellegzetes sasbérce (tipikus röghegységi forma, két vetődés közti kiemelkedés). A csúcson egy többméteres fakeresztet állítottak fel 2000-ben. 1908-ban itt rendezték az első hazai síversenyt.

Tokod

A hagyomány szerint Tokod vitézről elnevezett nagyközségnek ma körülbelül 4 ezer lakosa van. A Kéktúra a Szent Márton templomnál fut be a településre. A korai idők emlékét őrzi a Kis-Gete melletti Les-hegyen feltárt földvár. A római korban és a középkorban is lakott település a török korban elnéptelenedett, a 19. századtól a szén- és mészkőbányászatnak köszönhetően felvirágzott, és üveghuta is létesült. Az épületekről ma inkább a hanyatlás olvasható le, a településtől távolabb fekvő hangulatos pincesor viszont láthatóan virul.

Dorog

A körülbelül 11 ezres lakosú, 800 éves múltra visszatekintő település fellendülését az 1845-ben megindult szénbányászatnak köszönhette. A bányák és az ide települt ipar sok betelepülőt vonzottak, így a nagyközséget 1984-ben várossá nyilvánították. A több mint 200 éven át virágzó szénbányászat 2004-ben, a Lencsehegyi bánya bezárásával ért véget. A városban számos emlékművet állítottak a bányászat emlékére: a vasútállomás mellett áll a bányavállalat szépen felújított egykori székháza és egy vágathajtó gépet is megcsodálhat az arra járó, az egykori bányásztelep emlékét pedig bányász emlékház őrzi.

Kávé mellé 8.

Orvosok kutatták a szabadban töltött idő gyógyító hatását – olvasom. Kiderül, hogy már húsz perc a természetben jelentősen csökkenti a stresszt, és már ennyi is elég lehet a közérzet javításához, mivel a jótékony hatás ebben az időintervallumban a legintenzívebb. Nem kevés ez? Attól függ. Neked van mindennap húsz perced, hogy kimenj a természetbe? És ha kimész a közeli erdőbe vagy parkba, mit csinálsz húsz percig? Telefonálsz? Dübörgő zenére futsz? Leülsz egy padra és olvasol? Traccspartival kötöd egybe a sétát vagy az ücsörgést? Mi lenne, ha kikapcsolnád a telefonodat, vagy nem is vinnéd magaddal, nem zenét hallgatnál, hanem a természet hangjait, nem olvasnál, és nem beszélgetnél, hanem mindent elengednél és feloldódnál a természetben? Lehet, hogy húsz perc nem is olyan kevés.

Szerelemsaláta

– Amíg te kipakolsz, én ráteszem a rossóra a cottage-t, jó szívem? – kiabálom a konyhából a férjemnek, aki erre kezében egy fej kelkáposztával vigyorogva bukkan fel a konyhaajtóban.  

– Mi van?

– Tudod, a szerelemsaláta.

A ricottával megszórt, pirított szezámolajjal megbolondított salátáról nekem mindig a majdnem harminc évvel ezelőtti első randink jut eszembe, és az egyik saláta, amivel várt, és amilyet előtte soha nem ettem – különleges és izgalmas volt, mint ő. A szerelemsaláta az én szép emlékeket felidéző madeleine-sütim.

Ami kell hozzá: 1 fej fodros saláta, 1 doboz riocotta/cottage/túró, 1 ek pirított szezámolaj

Pár perc csak összedobni, és megenni is. Frissen jó.