Extrém túra Rozáliához

Akkora tömeg állt vasárnap reggel a Dobogóköre induló busz megállójában, hogy azt hittük, fel sem férünk. Kár volt aggódni, mert még az a húszas csapat is simán felszállt, akik az eggyel későbbi HÉV-vel futottak be. Úgy látszik, a vérbeli túrázókat nem riasztotta el a köd, ami nemhogy oszlott, hanem sűrűsödött, Pilisszentkereszthez közeledve.

A kertek alján hamar kiderült, nemcsak köd van, itt a hó is megmaradt, és jégpáncéllá tömörödött a letaposott részeken. Néhány lépés után egyértelművé vált, miért nem szabad csúszásgátló nélkül menni ilyen terepre, amikor ügyesen egyensúlyba hoztam magam egy piruettből. Igyekeztem csak a szépet látni az egészben, miközben nagy nehezen felgyötörtük a bakancsunkra a két nappal korábban vásárolt szegecses csúszásgátlót.

A Dera-szurdokban még így is volt, ahol négykézláb tolattam lefelé a síkos partfalon, miután nagy okosan oldalról próbáltam kikerülni a túl keskenynek tűnő jeges csapást. Hol jajgattam, hol potyogtak a könnyeim a röhögéstől, ahogy a férjem húzott-vont – pedig én tudok korcsolyázni, ő nem –, magamban reménykedtem, hogy nem csúszom bele a jéghideg vízbe, és csonttörés nélkül megúszom. A szurdok népszerű kirándulóhely, most is jöttek-mentek a turisták, némelyikük irigylésre méltóan könnyedén.

Én nagyon büszke voltam magunkra, amikor egyórás csúszkálás után kiértünk a romantikus patakvölgyből.

Innentől jól járható volt a terep, itt-ott volt csak dagonya és a Kis-Kevélyen felfelé egy jegesebb szakasz. Addigra a csúszásgátlóm betöltötte szerepét, mert a fémbogyók egy idő után annyira nyomták a talpamat, hogy muszáj volt levennem. Legközelebb hólánccal megyünk. Tényleg érdemes beruházni rá.

Csobánka fölé kanyarodva többnyire már csak kéktúrázókkal találkoztunk, voltak, akik a téglagyártól jöttek, mások velünk egy irányba tartva húztak el mellettünk. Egy magányos lány, farmerben, kötött lila lábszárvédőben, semmi különösnek nem tűnő bakancsban lazán lehagyott minket. Kétszer is, mert egyszer beértük egy elágazásnál, ahol minket nem vitt félre a hiányzó jelzés. Mire felkaptattunk a Mária-kápolnához, rég eltűnt a szemünk elől.

Jó lesz, ha majd én is így bírom a tempót! Úgy érzem, a kéken eddig megtett százötven kilométer alatt már sokat fejlődtem. És hol van még a vége! Igaz, a lassúságom csak engem zavar, a férjem mindig mondja, hogy ne foglalkozzak vele, úgy menjek, ahogy jólesik. Azért én szeretnék fejlődni.

Dél bőven elmúlt, mire a Szent kúttól újabb kaptatón elértük a Csobánkai nyerget. Két-három kilométeren át gyorsabban haladtunk a sík terepen, hosszasan egy kőfallal bekerített üresnek és elhanyagoltnak tűnő terület mellett. A térkép szerint tanösvényen jártunk – ahhoz képest elég sok szemétkupacot láttunk.

Mivel a kék jelzés északról kerüli meg a Kis-Kevélyt, jeges-havas terepen kellett felkapaszkodni a nyeregre. Onnan viszont már végig lefelé ereszkedtünk, és se hó, se jég, se sár.

Eltévedés nélkül nem túra a túra. Bár a jelzéseket sok helyen frissen festették, mezőn vagy bokros terepen jobban kell figyelni. Pilisborosjenő fölött kinéztünk a Teve-sziklára, és ekkor lekeveredtünk a kék jelzésről, az egy-két kilométeres kitérőt nem bántuk meg, legalább láttuk a Kevélyhegyi levendulamezőt (virágzáskor biztosan még szebb), és bekukkantottunk a településre, amelynek házai jócskán felkúsznak a környező domboldalakra, pazar kilátással. Ahogy átvágtunk a kék jelzésre, rövid építészeti időutazást is tettünk a vadiúj, méregdrága villák és nyolcvanas évek két-háromszintes kockapalotái között.

Kitérő ide vagy oda, normál körülmények között talán meg sem kottyant volna ez a túra, de a nehezített terepviszonyok miatt eddigre én már (megint) eléggé elfáradtam, pedig még hátravolt a kétszázhetven méteres Kövesbérc megmászása. A mesebeli erdei hangulat és a tematikus tájékoztató táblák alig-alig dobtak fel, kicsit már vártam a végét. Alkonyodott, amikor fentről végre megláttuk a már nem olyan távoli Rozália téglagyárat. Muszáj volt belehúznunk, hiába nem kedveli egyikünk sem a meredek lejtőket – százszor inkább mászunk felfelé. Pont besötétedett, mikor kiértünk az erdőből.

Az utolsó kihívás az átkelés volt a forgalmas Külső Bécsi úton. Egymás után húztak el a kocsik, eszük ágában sem volt átengedni, végül némi határozottsággal csak átverekedtük magunkat, de emiatt bosszúsra sikeredett a vége. Míg a buszra vártunk, azon töprengtünk, vajon az út menti házakból hogyan állnak ki autóval, vagy reggelente az iskolába igyekvő gyerekek hogyan kelnek át a buszmegállóhoz. Remélhetőleg valahol lejjebb van zebra, de akkor talán a túraútvonalat is biztonságosabb lenne arra lehozni.

Most már teljesen magunk mögött hagyjuk a kéktúra Budapest környéki részét.

Látnivalók

Dera-szurdok

A Pilis és a Visegrádi-hegység határán húzódó patakvölgy Pilisszentkereszttől délre. Hangulatos zúgókkal, fahidakkal, mohos sziklákkal.

Mária-kegyhely

Búcsújáró hely Csobánka mellett. Egy legenda szerint 1842-ben a közeli forrás mellett egy pásztornak megjelent Mária, és később a forrásvíztől többen csodálatos módon meggyógyultak. Egy másik változat szerint favágók kivágtak egy fát, amelyen egy Mária-kép függött. A fa vérezni kezdett, s ennek hatására kezdődtek meg a búcsújárások. 1846-ban Lender Mária kápolnát építtetett a forrásnál, amit 1938-ban építettek újjá. A forrás fölé később lourdes-i barlangot emeltek.

Teve-szikla

Pilisborosjenő észak-nyugati határában, az egri vár makettjétől nem messze, a Nagy-Kevély tövében található dolomitképződmény. Nevét jellegzetes formájáról kapta.