…lett belőle muszaka

A kertünkben termett padlizsán más, mint a bolti. Finomabb. Tele van szeretettel. Magról vetettük, a palántákat úgy gondoztuk, mint a gyerekeinket. Napirendet is kialakítottunk: onnantól, hogy néhány centisre nőttek, délelőtt tíztől este hatig levegőztettük-napoztattuk őket (a többi növendékünkkel együtt), utána meglocsoltuk, és éjszakára behordtuk a házba, hogy meg ne fázzanak. Fagyosszentek után ültettünk. Közben locsoltunk, kapáltunk, szemléztünk, simogattunk, beszélgettünk, reménykedtünk. És boldogok voltunk, amikor kijött az első retek, aztán a saláták, a cukkinik, és mire visszatértünk az egy hetes nyaralásból, ott csüngtek a szépséges, érett padlizsánok is.

Mielőtt leszedtük, egy napig még gyönyörködtem bennük, a teraszról pont látszott a négy duci padlizsán vagy törökparadicsom vagy kékparadicsom vagy tojásgyümölcs – kinek melyik elnevezés tetszik. Amúgy mind a négy kicsit máshogy nézett ki: hosszúkás, tojásdad, duci és még ducibb. Aztán eszembe jutott Fermina Daza is, az egyik kedvenc regényemből, a Szerelem a kolera idején-ből és az ő viszonya a padlizsánhoz, ami a gyűlölettől az imádatig és a házassága harmóniájának megtalálásához vezet. Tessék, olvassátok!  

„Ahhoz az érzéshez, hogy folyton egy idegen házban tartózkodik, két súlyosabb csapás is járult. Az egyik az volt, hogy majdnem mindennap padlizsán került az asztalra, a legkülönfélébb formákban, és doña Blanca a halott férje iránti kegyelet miatt nem volt hajlandó kiiktatni az étrendből, Fermina Daza viszont nem volt hajlandó megenni. Kislány kora óta utálta a padlizsánt, még mielőtt megkóstolta volna, mert mindig úgy találta, hogy a padlizsánnak méreg színe van. Most azért be kellett látnia, hogy valamelyest mégiscsak jobbra fordult az élete, mert amikor ötéves korában ugyanezt mondta az asztalnál, apja belediktálta az egész fazék padlizsánt, ami hat személynek is elég lett volna. Azt hitte belehal, előbb abba, ahogy okádta magából a darált padlizsánt, aztán a nagy bögre ricinusba, amit erőnek erejével megitattak vele, hogy orvosolják a büntetést. A két élmény egyetlen nagy hashajtókúraként maradt meg az emlékezetében, és nemcsak az ízek, hanem a méregtől való páni félelem miatt is, és a Casalduero márki palotájában elszenvedett borzalmas ebédek alatt folyton félre kellett néznie, hogy ne lássák meg a szemében a ricinustól való jeges rettegést.”

„A vágyva vágyott harmónia a legváratlanabb módon teljesedett ki köztük: egy díszvacsorán, amin egy finom ételt szolgáltak fel, és Fermina Daza nem tudta megállapítani, hogy mi az. Egy jó adagot megevett belőle, de annyira ízlett neki, hogy egy második nagy adagot is lefogyasztott, és már arról panaszkodott, hogy harmadszor nem vehet, mert hát jólneveltség is van a világon, amikor megtudta, hogy az a két púpozott tányér étel, amit gyanútlanul és nagy élvezettel megevett, padlizsánpüré volt. Fermina Daza szépen viselte a vereséget: a La Maga-i házban attól kezdve főzték-sütötték a padlizsánt minden formában és majdnem olyan gyakran, mint a Casalduero-palotában, és úgy ízlett mindenkinek, hogy Juvenal Urbino doktor öregkorának szabad óráiban azzal szórakoztatta a környezetét, hogy sajnálkozott: miért nincs még egy lánya, mert ha volna, akkor Urbino Padlizsánnának hívnák, háza népének legnagyobb örömére.”


Némi túlzással párhuzamot is vonhatnék, mert gyerekként én is utáltam a padlizsánt, asszonyként megszerettem, és nem azt mondom, hogy ez teremtett harmóniát köztünk a férjemmel, de az biztos, hogy gyakran kerül padlizsán az asztalunkra, és a zöldségek szeretete az egyik fontos közös nevezőnk.  

A padlizsánkrém változatait, a sült-joghurtos vagy tepsis-zöldséges padlizsánt gyakran készítem, de a saját termést szerettem volna valami, legalább is számunkra különlegesebb formában feltálalni. Így lett az egyikből zöldséges muszaka – saját cukkinivel és paradicsommal készítve. (Kettőből rántott padlizsán lett, ami nem különleges, csak nálunk – nem is emlékszem, mikor csináltam utoljára –, a negyedik pedig krémként végezte, de erről majd máskor.)

Bár nem vagyunk vegetáriánusok, egyre kevesebb húst eszünk, így eleve zöldséges muszakában gondolkodtam. Nagyvonalakban sejtettem, hogy kell elkészíteni, de azért tettem egy kört a neten, inkább a muszakakészítés fogásaira voltam kíváncsi. Macerás egy étel, de mennyei.

A ragut cukkiniből, sárgarépából, hagymából és paradicsomból főztem. A saját, kerti fűszereinkkel – borsikafű, oregánó, metélőfokhagyma – fűszereztem. A krumplikarikákat sütőpapíron, sütőben sütöttem meg, a padlizsánkarikákat viszont serpenyőben a gázon pirítottam – jó nagy füst lett a rekkenő kánikulában. A rétegek közé és a tetejére a besamelmártást kukoricalisztből vajjal-tejjel főztem, egy kis fehérborral, sóval és szerecsendióval ízesítettem. Jobb híján – mivel más sajt nem volt itthon – reszelt cheddar került még bele és legfelülre. Jó fél órát sült a sütőben, míg a sajt kezdett megpirulni.


Egy padlizsánból így felturbózva egy tepsi muszaka lett, amit ketten két napig ettünk – boldogan.

Mi a szósz? 3. – Fűszeres paradicsomos

Délután kettőkor jut eszembe, hogy mégis csak kéne ebédelni, de úgy belemerültem a munkába, hogy elfeledkeztem a főzésről. Viszont hangosan korog a gyomrom, és mint kiderül, a férjemé szintén. Igazság szerint azért nem főztem, mert mindenből kifogytam – épp az ötletből is, és gondoltam, majd lesz valahogy.

A valahogy persze azt jelenti, hogy muszáj összedobni valamit abból, ami van. Tészta mindig van. Elsőnek egy csomag teljes kiőrlésű penne akad a kezembe, és erről eszembe jut, hogy mennyi friss fűszer nő a kertünkben –

már a magról vetett bazsalikomok és a korianderek is levelet bontottak –, és hogy egy paradicsomszószt úgy feldobnának, hogy még a férjem is kedvet kapna hozzá a sima sajtos tészta helyett.

Mire megpuhul a tészta, készen is van a szósz: egy natúr paradicsomkonzervet elkeverek egy kis olívaolajjal, néhány csepp szójaszósszal, apróra vágott friss oregánóval, metélőfokhagymával, bazsalikommal, borsikafűvel és rozmaringgal, kevés vízzel lazítom, és alaposan összekeverem.

Kávé mellé 19.

Ehhez most lehet, hogy nem kávét, hanem egy felest kellene bedobni, avagy éljen a bürokrácia. Az van, hogy a legkisebb gyerekem is leérettségizett, így végleg kiesünk a családtámogatásból – vagyis júliustól nem jár a családi pótlék, megszűnik a családi adókedvezmény, ami így elsőre mínusz harmincezret jelent forintosítva, de ez egy másik történet –, és felmerült bennem, hogy ilyenkor mi a teendő.

Felhívtam a könyvelőnket, aki felhívta Ceglédet – ott székel a budapesti illetékes hivatal –, ahol

azt mondták, hogy LEVELET kell írni nekik, máshogy nem lehet bejelenteni.

A 21. században! Amikor van amúgy e-ügyintézése az államkincstárnak, formanyomtatványokkal, űrlapokkal, miegymással. Oké, írok levelet, de előtte futok egy kört, hogy a könyvelő nélkül, egyszerű magyar anyaként mire jutnék. Az ügyfélkapummal belépek az e-ügyintézésbe, és a honlapjukon az elektronikus beadással próbálkozom – tényleg nem lehet, nincs rá formanyomtatvány, úgy látszik, ez az ügytípus nem létezik, vagy nem fontos, ki tudja?  

Aztán lépkedek kicsit ide-oda, hogy megkeressem a tájékoztatást, ami az én ügyemben eligazítja az egyszeri állampolgárt. Nagy nehezen valahogy elővarázsolok, egy letölthető pdf-et – itt már kiakadok – gyűlölöm, a felugró letöltős megoldást, amikor csak tájékozódni szeretnék. A hosszú leírás közepe táján megtalálom a rám vonatkozó részt, miszerint be kell jelenteni, ha már az ember nem jogosult a családi pótlékra, de levelezési címet nem adnak meg, az elérhetőségek menüben Ceglédnél csak az szerepel, hogy nincs kirendeltség.

Talán kiírhatnám a facebookomra államkincstáros és családi pótlékos  #-gel. Itt bevadulok, és felhívom a call centert, csak pár percig kell zenét hallgatnom, és máris ügyintézőnél vagyok, aki közli, hogy ezt csak írásban intézhetem, írjak LEVELET, küldjem el postán, vagy beadhatom kormányablakban is.

Már majdnem búcsúzom, mikor eszembe jut, hogy nem mondta a postacímet. Még jó, hogy rákérdeztem, mert a további keresés az államkincstár oldalán és az egész interneten nulla eredménnyel zárult, vagyis nem találtam azt a levelezési címet, amit a könyvelőm derített ki.

Ami jó hír, hogy az internetes keresés kidobott egy másik címet, ami a hivatalé, ahol ugye ügyfélfogadás nincs, de ügyintézők  reményeim szerint vannak.

Kávé mellé 18.


A lábamat emelgetve, mint egy gólya lépkedek végig a kertben, a papucsomban, mert vizes még a fű. De a kávémat kortyolgatva bevillan, hogy meg kell néznem a málnát. Hátha megérett megint pár szem azon a két vesszőn, ami évek óta küzd a hátsó kerítés mellett a túlélésért. Hol a fűnyírós ember gyalulta le, hol a kutyák kaparták ki, mégis mindig termett néhány szem.

Az idei az első év, hogy bőtermőre fordul – már kétszer nyolc –tíz szemet lelegeltünk. Valamelyikünk hátramegy, óvatosan leszedi az éretteket, aztán „nyisd a szád, egyet neked, egyet nekem, egyet annak, aki éppen itt van velünk” szétosztja igazságosan.


A legfinomabb málna, amit életemben ettem,

a gyerekkorom jut eszembe róla, amikor a nagyszüleimnél nyaraltunk, és a hatalmas – tényleg az volt, egy hold vagy még több is – kert végében egyenesen a málnabokorról szemezgethettünk. Pesti panelgyerekeknek ez maga volt a kaland, az élmény.

Most is az

Kávé mellé 17.

Ketten vagyunk megint. Egyre gyakrabban maradunk magunk. Március óta Nagykörűben vagyunk. Közben a legkisebb leérettségizett, jön-megy Budapest és a falusi második otthonunk között.

Mert mostanra a második otthonunk lett az itteni ház, és a cseresznyemintás, kockás viaszosvászonnal leterített asztalon sokkal jobban esik az ebéd, mint a pesti étkezőasztalon.

És mást is eszünk, sok zöldséget, húst alig, inkább halat.
A tonhalat a férjem felkockázta, pirospaprikával elkevert kukoricalisztbe forgatta, kiolajozott sütőpapírral kibélelt tepsibe sorakoztatta, a legnagyobb fokozaton sütötte. A maradék kukoricaliszthez ütöttünk egy tojást, hozzáreszeltünk két krumplit, és nem túl sok olajban kisütöttem. Kurkumás lecsót főztem hozzá.