Megyünk a gáton – Nagykörű határában

A Közép-Tisza vidéke nem tipikus bakancsos kirándulási célpont, valószínűleg a sík terep kevésbé vonzó a túrázóknak. A gáton sok bringással találkoztunk, de hátizsákos, bakancsos turistákkal nemigen futottunk eddig össze. Pedig errefelé is akad látnivaló, és kilométerben sincs hiány. Arra gondoltam, hogy megmutatom kirándulószemmel ezt a vidéket, bejárható útvonalakkal, ha valakinek alföldi sétákhoz szottyanna kedve.

Minden falu határában vannak érdekes helyek. A mi falunk Nagykörű, ahol van egy házunk, és ahol március óta több időt töltünk, mint otthon. Nagykörű nevét ma már sokan ismerik, a cseresznyefesztiválok eléggé népszerűvé tették, meg persze a Gasztroangyal. Azelőtt, ha valakinek azt mondtam, hogy megyünk Nagykörűbe, többnyire visszakérdezett, hogy Nagykőrösre. Mondjuk, mielőtt férjhez mentem, én sem hallottam a faluról.

Nagykörű neve a Tisza nagy kanyarjáról ered, a folyó ugyanis szinte körbe folyja a falut. Nádas Rózsi – Rózsika néni, a kilencvenvalahány éves, fáradhatatlan, örökké aktív rokon, aki „Így éltünk a Tiszánál” címmel könyvet is kiadott a falujáról – írta, hogy valamikor a folyón felfelé evező hajósok reggel búcsút intettek a körűieknek, és igencsak meglepődtek, hogy este még mindig a falu templomtornyát látták a parton, igaz, a másik irányból, mint reggel. A nagy kanyar ma már jóval kisebb, és nem olyan kacskaringós, mint a szabályozás előtt volt, hanem hibátlan ívű. Holtág sincs ezen a szakaszon, mert a folyó úgy kanyargott, hogy az átvágással ide nem jutott. Van viszont messze földön híres homokpados strand és komp. A kettő közti néhány száz méteres gátszakasz pedig a helyi korzó. Itt mindenki végigsétál, aki Nagykörűben nyaral, mivel a gát körbe öleli a faluközpontot. Errefelé sok régi házat már csak nyaralónak használnak, az egykori iskolából meg varroda lett. Mögötte a helyi „skanzen”, néhány szépen felújított parasztházzal, és egy rejtett kis utcával. A másik oldalon nyárfás véderdő húzódik, a Tisza nem is látszik innen. Aki nem látott még árvizet, elképzelni sem tudja, hogy eddig kijöhet a folyó. Én sem tudtam, míg 2006-ban nem jött a nagy árvíz, amikor a gát tetejét nyaldosta a víz. Emlékszem, mindenki ment homokzsákokat pakolni, és nagy volt a riadalom, mert a gát melletti házak kertjében állt a víz, a túloldalt meg úszott az erdő.  

A nagykörűi korzón és a kanyaron túlra inkább csak bringások vagy futók merészkednek. Doba felé a gátőrház, az első vagy a második rámpa kényelmes sétányira esik. Az Anyita-tó pedig úgy két kilométerre van a falu határától. Ez egy ártéri lapály. Tavasszal víz alatt áll vagy lápos, de nyáron és ősszel száraz rét, amin át lehet vágni, és elsétálni a Tóaljához és a Dudorhoz. A Tóalja a helyi üdülőtelep, lábakon álló házakkal, mögöttük gyümölcsösökkel, bőtermő földekkel, ültetett erdősávokkal, legelőkkel, hodállyal – itt lehet tanulmányozni a Tisza szabályozása utáni jellegzetes ártéri tájat. A Dudor vagy Dúdor ellenben megőrizte vadregényes jellegét – borostyánnal befutott fák, buja aljnövényzet, ökörnyállal beszőtt, lassan elfogyó ösvény vezet a mélyére. A teljes kör a komptól a gáton és az Anyita-tavon át a Dudorig és onnan vissza a Tóalján át a kompig jó tíz kilométeres, 2-3 órás kirándulás.


A gát túloldala mezőgazdasági terület. A Táncsics utcáról bejárható. Ez az utca belefut a földekbe, és traktorok vájta, ezért eső után szinte járhatatlan gazdasági útban folytatódik. Két kilométerre az utolsó háztól áll egy magányos nyárfa, addig nyílegyenes az út, kétoldalt szántóföldekkel, mára csalitossá vadult digógödrökkel, ahonnan a gátépítéshez termelték ki a földet, legelőkkel és ridegen tartott marhákkal, a mezőn vágtázó őzekkel és sprintelő nyulakkal, rókákkal. Az út a fánál elágazik, mehetünk tovább egyenesen, egészen a gátig – a vége felé elég bozótos – vagy jobbra Csataszögig, ahol a házak előtt jobbra térve eljutunk a Homokig, a híres nagykörűi cseresznyésig. Ha nem megyünk el Csataszögig, hanem az első dűlőúton jobbra térünk, akkor is a Homoknál kötünk ki. Ez a rövidebb kör (Táncsics utca – Csataszög – Homok – Táncsics utca) bő két óra alatt járható be, a hosszabb, Csataszögöt is érintő útvonal legalább háromórás, ha a gát felé megyünk, és azon térünk vissza a faluba, szintén ennyi idővel kell számolni. Persze kérdés, hogy miért kirándul valaki a pusztában, és miféle látnivaló van egy falu határában. Csak azt mondhatom, hogy minden évszakban más a táj, és a sarjadó vetés, a hullámzó búza vagy a sárgán virító napraforgó, a virágban álló cseresznyés mind megér egy sétát.

A strandtól Kőtelek irányában a kanyar után hamar elfogynak a házak. Itt, a Cigánydombnál van a falu vége. Cigányvárosnak is nevezték ezt a részt. A folyó felé eső ártéri erdőbe száraz időben be lehet sétálni, a gáttal párhuzamosan gazdasági út vezet a telepített erdősáv mellett. A gáton a villamos távvezeték után, a Monostor-dombnál van még egy tanya, utána egy fiatal tölgyes. Ilyen tölgyesek többfelé is láthatók a gát mentén, mert egy időben pályázni lehetett az őshonos fa telepítésére. A Monostor-domb a középkorban itt állt monostorról kapta a nevét. A strandtól idáig és vissza öt kilométer az út – ideális reggeli séta a kutyákkal.


Ha Nagykörűben jártok, sétáljatok is, ne csak cseresznyézzetek!

Kávé mellé 21.

Mit tettünk?! Ez az első, ami eszembe jut, miután megnéztem David Attenborough új filmjét. És ugyanez jutott eszembe a Társadalmi dilemma című dokumentumfilm után is. És a kettő tanulsága egy: kész, vége, már majdnem elpusztítottuk létezésünk alapvető feltételét, a sok millió év alatt létrejött biológiai sokféleséget, és most éppen a társadalmat bontjuk le, amit kétezer év alatt kemény munkával hoztunk létre. Mi, a teremtés koronái, a hódítók, akik telhetetlenségükben mérhetetlenül pökhendivé válunk, és hibát hibára halmozunk, és aztán majd az történik, ami Pripjatyban. De mi is?

És ez Attenborough filmjének a csattanója, ami arcul üt: ha így folytatjuk, eltűnünk a színről, mert lakhatatlanná tesszük a magunk számára a helyet, ahol éltünk, mint Pripjatyot a csernobili katasztrófa, a végzetes hiba. De a természet regenerálódik, mint már annyiszor a Föld történetében és mint Pripjatyban, ahol virul a növényzet és az állatvilág a csodálatos ember maga után hagyott romjain.

A Földön is visszaáll majd utánunk a rend, a pálmaültetvényeket visszafoglalja az esőerdő, a korallzátonyok kiszínesednek, visszatérnek a nagy halak az óceánokba, a Serengetit megint állatcsordák népesítik be, és megfordul a mostani döbbenetesen alacsony arány a vadon élő állatok javára. Ezért egyébként még tehetünk, ha visszafogjuk magunkat.

Nem én mondom, hanem Attenborough, aki ott áll a harminc éve elhagyatott városban a film elején és a végén, közben lepergeti az életét, és párhuzamosan a Föld elmúlt közel száz évét. A csodás képsorokat komor narráció kíséri, és én is egyre jobban elkomorulok. Megint, és még jobban, mint néhány hete a Társadalmi dilemma megnézése után. De azért reménykedem. És próbálok nem ember módra viselkedni.

…lett belőle muszaka

A kertünkben termett padlizsán más, mint a bolti. Finomabb. Tele van szeretettel. Magról vetettük, a palántákat úgy gondoztuk, mint a gyerekeinket. Napirendet is kialakítottunk: onnantól, hogy néhány centisre nőttek, délelőtt tíztől este hatig levegőztettük-napoztattuk őket (a többi növendékünkkel együtt), utána meglocsoltuk, és éjszakára behordtuk a házba, hogy meg ne fázzanak. Fagyosszentek után ültettünk. Közben locsoltunk, kapáltunk, szemléztünk, simogattunk, beszélgettünk, reménykedtünk. És boldogok voltunk, amikor kijött az első retek, aztán a saláták, a cukkinik, és mire visszatértünk az egy hetes nyaralásból, ott csüngtek a szépséges, érett padlizsánok is.

Mielőtt leszedtük, egy napig még gyönyörködtem bennük, a teraszról pont látszott a négy duci padlizsán vagy törökparadicsom vagy kékparadicsom vagy tojásgyümölcs – kinek melyik elnevezés tetszik. Amúgy mind a négy kicsit máshogy nézett ki: hosszúkás, tojásdad, duci és még ducibb. Aztán eszembe jutott Fermina Daza is, az egyik kedvenc regényemből, a Szerelem a kolera idején-ből és az ő viszonya a padlizsánhoz, ami a gyűlölettől az imádatig és a házassága harmóniájának megtalálásához vezet. Tessék, olvassátok!  

„Ahhoz az érzéshez, hogy folyton egy idegen házban tartózkodik, két súlyosabb csapás is járult. Az egyik az volt, hogy majdnem mindennap padlizsán került az asztalra, a legkülönfélébb formákban, és doña Blanca a halott férje iránti kegyelet miatt nem volt hajlandó kiiktatni az étrendből, Fermina Daza viszont nem volt hajlandó megenni. Kislány kora óta utálta a padlizsánt, még mielőtt megkóstolta volna, mert mindig úgy találta, hogy a padlizsánnak méreg színe van. Most azért be kellett látnia, hogy valamelyest mégiscsak jobbra fordult az élete, mert amikor ötéves korában ugyanezt mondta az asztalnál, apja belediktálta az egész fazék padlizsánt, ami hat személynek is elég lett volna. Azt hitte belehal, előbb abba, ahogy okádta magából a darált padlizsánt, aztán a nagy bögre ricinusba, amit erőnek erejével megitattak vele, hogy orvosolják a büntetést. A két élmény egyetlen nagy hashajtókúraként maradt meg az emlékezetében, és nemcsak az ízek, hanem a méregtől való páni félelem miatt is, és a Casalduero márki palotájában elszenvedett borzalmas ebédek alatt folyton félre kellett néznie, hogy ne lássák meg a szemében a ricinustól való jeges rettegést.”

„A vágyva vágyott harmónia a legváratlanabb módon teljesedett ki köztük: egy díszvacsorán, amin egy finom ételt szolgáltak fel, és Fermina Daza nem tudta megállapítani, hogy mi az. Egy jó adagot megevett belőle, de annyira ízlett neki, hogy egy második nagy adagot is lefogyasztott, és már arról panaszkodott, hogy harmadszor nem vehet, mert hát jólneveltség is van a világon, amikor megtudta, hogy az a két púpozott tányér étel, amit gyanútlanul és nagy élvezettel megevett, padlizsánpüré volt. Fermina Daza szépen viselte a vereséget: a La Maga-i házban attól kezdve főzték-sütötték a padlizsánt minden formában és majdnem olyan gyakran, mint a Casalduero-palotában, és úgy ízlett mindenkinek, hogy Juvenal Urbino doktor öregkorának szabad óráiban azzal szórakoztatta a környezetét, hogy sajnálkozott: miért nincs még egy lánya, mert ha volna, akkor Urbino Padlizsánnának hívnák, háza népének legnagyobb örömére.”


Némi túlzással párhuzamot is vonhatnék, mert gyerekként én is utáltam a padlizsánt, asszonyként megszerettem, és nem azt mondom, hogy ez teremtett harmóniát köztünk a férjemmel, de az biztos, hogy gyakran kerül padlizsán az asztalunkra, és a zöldségek szeretete az egyik fontos közös nevezőnk.  

A padlizsánkrém változatait, a sült-joghurtos vagy tepsis-zöldséges padlizsánt gyakran készítem, de a saját termést szerettem volna valami, legalább is számunkra különlegesebb formában feltálalni. Így lett az egyikből zöldséges muszaka – saját cukkinivel és paradicsommal készítve. (Kettőből rántott padlizsán lett, ami nem különleges, csak nálunk – nem is emlékszem, mikor csináltam utoljára –, a negyedik pedig krémként végezte, de erről majd máskor.)

Bár nem vagyunk vegetáriánusok, egyre kevesebb húst eszünk, így eleve zöldséges muszakában gondolkodtam. Nagyvonalakban sejtettem, hogy kell elkészíteni, de azért tettem egy kört a neten, inkább a muszakakészítés fogásaira voltam kíváncsi. Macerás egy étel, de mennyei.

A ragut cukkiniből, sárgarépából, hagymából és paradicsomból főztem. A saját, kerti fűszereinkkel – borsikafű, oregánó, metélőfokhagyma – fűszereztem. A krumplikarikákat sütőpapíron, sütőben sütöttem meg, a padlizsánkarikákat viszont serpenyőben a gázon pirítottam – jó nagy füst lett a rekkenő kánikulában. A rétegek közé és a tetejére a besamelmártást kukoricalisztből vajjal-tejjel főztem, egy kis fehérborral, sóval és szerecsendióval ízesítettem. Jobb híján – mivel más sajt nem volt itthon – reszelt cheddar került még bele és legfelülre. Jó fél órát sült a sütőben, míg a sajt kezdett megpirulni.


Egy padlizsánból így felturbózva egy tepsi muszaka lett, amit ketten két napig ettünk – boldogan.

Mi a szósz? 3. – Fűszeres paradicsomos

Délután kettőkor jut eszembe, hogy mégis csak kéne ebédelni, de úgy belemerültem a munkába, hogy elfeledkeztem a főzésről. Viszont hangosan korog a gyomrom, és mint kiderül, a férjemé szintén. Igazság szerint azért nem főztem, mert mindenből kifogytam – épp az ötletből is, és gondoltam, majd lesz valahogy.

A valahogy persze azt jelenti, hogy muszáj összedobni valamit abból, ami van. Tészta mindig van. Elsőnek egy csomag teljes kiőrlésű penne akad a kezembe, és erről eszembe jut, hogy mennyi friss fűszer nő a kertünkben –

már a magról vetett bazsalikomok és a korianderek is levelet bontottak –, és hogy egy paradicsomszószt úgy feldobnának, hogy még a férjem is kedvet kapna hozzá a sima sajtos tészta helyett.

Mire megpuhul a tészta, készen is van a szósz: egy natúr paradicsomkonzervet elkeverek egy kis olívaolajjal, néhány csepp szójaszósszal, apróra vágott friss oregánóval, metélőfokhagymával, bazsalikommal, borsikafűvel és rozmaringgal, kevés vízzel lazítom, és alaposan összekeverem.

Kávé mellé 19.

Ehhez most lehet, hogy nem kávét, hanem egy felest kellene bedobni, avagy éljen a bürokrácia. Az van, hogy a legkisebb gyerekem is leérettségizett, így végleg kiesünk a családtámogatásból – vagyis júliustól nem jár a családi pótlék, megszűnik a családi adókedvezmény, ami így elsőre mínusz harmincezret jelent forintosítva, de ez egy másik történet –, és felmerült bennem, hogy ilyenkor mi a teendő.

Felhívtam a könyvelőnket, aki felhívta Ceglédet – ott székel a budapesti illetékes hivatal –, ahol

azt mondták, hogy LEVELET kell írni nekik, máshogy nem lehet bejelenteni.

A 21. században! Amikor van amúgy e-ügyintézése az államkincstárnak, formanyomtatványokkal, űrlapokkal, miegymással. Oké, írok levelet, de előtte futok egy kört, hogy a könyvelő nélkül, egyszerű magyar anyaként mire jutnék. Az ügyfélkapummal belépek az e-ügyintézésbe, és a honlapjukon az elektronikus beadással próbálkozom – tényleg nem lehet, nincs rá formanyomtatvány, úgy látszik, ez az ügytípus nem létezik, vagy nem fontos, ki tudja?  

Aztán lépkedek kicsit ide-oda, hogy megkeressem a tájékoztatást, ami az én ügyemben eligazítja az egyszeri állampolgárt. Nagy nehezen valahogy elővarázsolok, egy letölthető pdf-et – itt már kiakadok – gyűlölöm, a felugró letöltős megoldást, amikor csak tájékozódni szeretnék. A hosszú leírás közepe táján megtalálom a rám vonatkozó részt, miszerint be kell jelenteni, ha már az ember nem jogosult a családi pótlékra, de levelezési címet nem adnak meg, az elérhetőségek menüben Ceglédnél csak az szerepel, hogy nincs kirendeltség.

Talán kiírhatnám a facebookomra államkincstáros és családi pótlékos  #-gel. Itt bevadulok, és felhívom a call centert, csak pár percig kell zenét hallgatnom, és máris ügyintézőnél vagyok, aki közli, hogy ezt csak írásban intézhetem, írjak LEVELET, küldjem el postán, vagy beadhatom kormányablakban is.

Már majdnem búcsúzom, mikor eszembe jut, hogy nem mondta a postacímet. Még jó, hogy rákérdeztem, mert a további keresés az államkincstár oldalán és az egész interneten nulla eredménnyel zárult, vagyis nem találtam azt a levelezési címet, amit a könyvelőm derített ki.

Ami jó hír, hogy az internetes keresés kidobott egy másik címet, ami a hivatalé, ahol ugye ügyfélfogadás nincs, de ügyintézők  reményeim szerint vannak.