Mi a szósz? 2.

A nyitott hűtő előtt pásztázom a polcokat, olyasmit keresek, ami körülményes előkészítés és utómunka nélkül magától megfő vagy megsül. A padlizsán tökéletesnek tűnik.

Gyerekkoromban utáltam – de melyik gyerek szereti? Az évek alatt az egyik kedvencem lett, krémként, sütve, rántva, joghurtosan, szószba téve, bárhogy jöhet. Alap, hogy van a hűtőben, bár a feledékenységünk miatt néha az utolsó pillanatban kell megmenteni – mint most azt a kettőt, ami a zöldségtároló dobozból néz farkasszemet velem.

Mellettük kornyadozik néhány sárgarépa is. Na, jó, jöhettek! – csillan fel a szemem, mert

már látom a sült padlizsánból, sárgarépából és hagymából a szószom.

Nem vacakolok, bekapcsolom a sütőt, előkapok egy tepsit, szépen belesorakoztatom a megmosott padlizsánokat és répákat, melléjük dobok két vöröshagymát, és betolom úgy félórára 180 Celsius-fokra.

Míg sülnek a zöldségek, kifő a tojás nélküli durum tészta – ezúttal fusili, amit majd szépen bevon a sűrű szósz. Ezt is lobogó sós vízbe dobom, egyet forralok rajta, aztán elzárom a gázt, és fedő alatt, gőzben puhítom, ahogy szoktam.

A tésztafőzésnek ezt a módszerét a bátyám mutatta jó pár éve.

Emlékszem, magamban hitetlenkedve, udvariasan bólogattam, de a végeredmény meggyőzött, így legközelebb kipróbáltam, és azóta csakis így főzöm a tésztát. Nagy előnye, hogy nem ragad le, viszont a gőzölés ideje nem minden tésztánál egyforma, néha ellenőrizni kell, hol tart a puhulás folyamata.

A sült zöldségeket kiveszem a sütőből, néhány percre lefedem, mielőtt megpucolom őket. A padlizsán bőrét egy hegyes késsel végighasítom, és a belsejét egyenesen a merülő mixer keverőedényébe kaparom, a hagymáról ugyanilyen gyorsan dobom le a héjat, a répákkal kicsit küzdök, mire megpucolom őket. A feldarabolt zöldségekre dobok néhány savanyított fokhagymagerezdet, sót, borsikafüvet, egy kanál olívaolajat, fél citrom levét,

és összeturmixolom, de csak rusztikusra, nem teljesen simára.

Egy nagy tálban összeforgatom a szószt és a tésztát, majd egy olajjal (lehet vajjal is) kikent tepsibe simítom, majd egyenletesen eloszlatom rajta a szintén a hűtőben talált natúr krémsajtot, a végén itt-ott villával megmozgatom a szószos tésztát, hogy a krémsajtból beljebb is jusson.

Ezután irány a forró sütő 20 percre. Legvégül megszórom reszelt parmezánnal, és még kb. 5 percre visszatolom.

A végeredmény mennyei, tocsog és ropog, ahogy kell.

Randi

Megnyomta a mentés gombot. Készen volt a beszámolóval. Érezte, hogy rezeg a telefonja, a férje volt.  

Szivi, randi 8-kor?  

Gyorsan bepötyögte a választ.

Eben izz kratrk.

Három kérdőjel jött. Eben izz kratrk – mondta ki hangosan. Ízlelgette az idegenül recsegő hangokat. Feltette a szemüvegét, és szép lassan írta be:

Rendben, ott leszek.

Szívecske eső bugyborékolt fel.

Konyha vagy étkező? – írta be 7.50-kor a fésülködőasztaltól.

Mi a szósz?

Az olasz háziasszonyok állítólag minden napra más szószt készítenek, hogy ne legyen unalmas a tészta. Én is egy ideje különféle szószokkal kísérletezem. Az a lényeg, hogy mindig kicsit más legyen.

A tészta nálunk is örök sláger, most még inkább – már ha kap az ember. Amúgy a fusili és a penne a kedvenc, de van, amihez a fodros nagykocka vagy a masni jobb, esetleg a spagetti, sokszor elcsábítanak a színes, ízesített olasz különlegességek is, de bejön a lasagne vagy a cannelloni is. Normális körülmények között hét közepén van két tésztanapunk. Mivel házi koszton élünk, hétköznap egyszerű, gyorsan elkészíthető ételekre törekszem – ebből szokott az lenni, hogy észre sem veszem, de másfél órája a konyhában serénykedem –, de konzerv szószokat soha nem használok, maximum pestót. Egy ideje mindenféle szósszal kísérletezem – ami praktikusan azt jelenti, hogy abból főzök, ami otthon van. Az a lényeg, hogy mindig kicsit más legyen a szósz, és valamivel megbolondítsam. Most meg a fejembe vettem, leírom, hogy nálunk mi a szósz.

1. Medvehagymás-túrós

A kocsiért zötykölődve a szerelőhöz, a buszon az erős szag medvehagyma volt – ugrik be, amikor meglátom a boltban árválkodó néhány medvehagyma-csomagot. Mondjuk más nem is nagyon van délután hatkor a zöldséges részlegen. Se krumpli, se káposzta, se hagyma, pedig krumplistésztát terveztem. Sebaj. Bedobok egy doboz túrót is, mert

kezd összeállni a fejemben a túrós-medvehagymás tészta ötlete, amit végül a férjemmel együtt készítünk el másnap, a home office ebédszünetünkben.

Én a nagy fazékban felteszem a vizet, ő megmossa a medvehagymát, én felaprítom, ő kikeveri a túróval és a tejföllel, addig én belezúdítok egy csomag masnit a lobogó vízbe, két perc után elzárom, és

szépen együtt várjuk, hogy a fedő alatt a gőzben megpuhuljon a tészta.

Nem sok idő, még soha nem mértem, hány perc, kóstolással ellenőrzöm.

– A főzővízből is tegyél egy kicsit majd hozzá – mondom a férjemnek, mert látom, a massza nem elég szószos. Az a jó, ha tocsog, pláne, hogy még betoljuk a sütőbe is húsz percre. A végén sajtot is reszelünk – vagyis ő reszel rá.

Végül nem tocsog, hanem finom krémes-ropogós.  

Hegyen-völgyön a Gaja mentén

A Kéktúra kilencedik szakaszának egyik vége éppen olyan távolságra esik tőlünk, hogy oda-vissza egy nap alatt kényelmesen megjárható – és a hangsúly most a visszára esik, mert amikor út közben tör ki a betegség, nem mindegy, hogy mennyi idő alatt érünk haza. Úgy látszik, a kéktúra a kalanddal egyenlő. Különös módon, ezeken a túrákon, mindig történik valami – darázstámadás, buszlekésés, csúszkálás jégen és köveken, bokadagadás és most az út kellős közepén kitörő, percről percre elhatalmasodó betegség.

Különös módon, ezeken a túrákon, mindig történik valami – darázstámadás, buszlekésés, csúszkálás jégen és köveken, bokadagadás és most az út kellős közepén kitörő, percről percre elhatalmasodó betegség.

A tavaszias február csalogat a túrázásra, de csak egynapos szakaszban gondolkodunk. A Fehérvárcsurgó és Bodajk közötti utat 10,9 kilométernek írja a túrafüzet – gondoltuk, ezt könnyedén lesétáljuk két-három óra alatt. A táv persze szokás szerint néhány kilométerrel többre jött ki, mert odafelé rá kellett állni a kékre, visszafelé, meg lejönni róla. A lépésszámlálóm szerint tizenhat kilométert tettünk meg.

Az autót Bodajkon állítjuk le, a főtéri tágas parkolóban. A Fehérvárcsurgóra vivő buszra várva van egy kis időnk szétnézni a központban. A szépen felújított, klasszicista városházától csak néhány lépésnyire van a város fő nevezetessége, a Mária-kegyhely és templom. Sajnos nagy munkálatok folynak éppen, így bemenni nem lehet.

A busz néhány perc alatt átér Fehérvárcsurgóra, a Károlyi-kastélynál szállunk le. Tábla mutatja, hogy a parkon át 1,3 kilométer a kék jelzés. A szállodaként működő kastély a dombtetőn magasodik, szemben az iskolával és Károlyi József emléktáblájával. A parkból kiérve a házak között folytatjuk az utunkat Kincsesbánya és a víztározó irányába.  Elhagyjuk az első világháborús emlékművet, majd a temetőt, és a víztározónál érjük el a kék jelzést.

Egy-két kilométert a célunkkal ellentétes irányba kell mennünk a Becsali kocsmáig, hogy pecsételjünk, majd visszafordulunk, és Csurgó határában ráállunk a Bodajkig vezető szakaszra.

A szikrázó februári napsütésben csillog a víztározó víztükre, az ellenfényben furcsa hangulatú a kopár táj, egy hatalmas törmelékhegy már-már szürreálissá teszi a látványt.

És erre ráerősítenek a lövések, amelyek valahonnan a túlparti erdőből hangzanak fel. Átvágunk a szántón. Szomorú látvány a dűlőutat szegélyező bokrok alja, tele szeméttel. Távolodunk a víztározótól, és bevesszük magunkat a régi szőlőhegyre, kilométereken át víkendházak között baktatunk – alig várjuk, hogy beérjünk az erdőbe.

A Gaja tájvédelmi centrumot kerítés szegélyezi, amelyen szó szerint át kell mászni – a területre kapu helyett háromlépcsős létrán lehet bejutni. A meredek lépcsőktől visszahőkölnek a kutyák, át kell emelnünk mindkettőt. Odabent pórázra vesszük őket.

Gyepes ösvényen ereszkedünk lefelé, de mielőtt elérjük a völgy alját, kitérőt teszünk a térképen jelzett halomsírokhoz. Látszólag csak fura erdei dombok, pedig a vaskorban az itt élő népek előkelőit temették el alattuk. A tájékoztató tábla szerint a sírok többségét a 19. században kirabolták, csak kettő maradt épségben, azokban viszont gazdag leletanyagra bukkantak a nyolcvanas években a fehérvári múzeum régészei.

A halomsírok alatti mesés völgyben kanyarog a Gaja.

Még soha nem jártam itt, de a férjem meséli, hogy iskolásként többször kirándultak ide. Ahogy közeledünk a patakmederhez, piknikezők hangja veri fel az erdő csendjét – a Gaja-szurdok kedvelt kirándulóhely.  

Lassan és szótlanul ballagunk, és a férjem egyszer csak kiböki, hogy elég rosszul érzi magát. Félúton járunk, visszafordulni nincs értelme, a kocsi, amúgy is a célban vár minket, muszáj továbbmenni.  Másfél órája vagyunk úton, és még egyszer ennyi áll előttünk. A Gaja hosszan kanyarog a völgy alján, hol zubog, hol mozdulatlan, még a tél végi kopárságban is lenyűgöző a látvány.

 Kétoldalt meredeken magasodik a völgyfal, az egyik oldalon sziklaszirtekkel. Még nem tudjuk, hogy a szurdokból kiérve majd azok tetejére kell felkapaszkodnunk, arra, amerre a térkép Sobri Jóska barlangját jelzi.

A férjem utolsó erejével vág neki a meredek sziklaösvénynek, még jó hogy hozott túrabotot magával. Én támaszték nélkül botladozom – a túrabotot nem hoztam, ínhüvely-gyulladásos kezemmel nem bírnám megmarkolni. De fájdalom ide, fájdalom oda, a sziklákból növő fákban muszáj megkapaszkodnom, annyira csúszós-görgeteges a terep. Mikor végre felküzdjük magunkat, lélegzetelállító a panoráma, a távolban, a hegyek között felvillanó víztározóval, alattunk a szurdokkal, körülöttünk sziklagyeppel.

A hegytetőről visszavezet az ösvény a tájcentrumba, mi megint létrázunk, de Mézi felfedez egy vadjárást a kerítésen, így ezúttal nem kell a kutyákat pakolgatnunk, csak néhány száz méterrel lejjebb, amikor Bodajk fölött elhagyjuk a zárt területet.

Sípálya tetején lyukadunk ki, alattunk a település, szemben a Vértes hosszú vonulata, Csókakő várával.

Meredek és csúszós lejtőn ereszkedünk lefelé, mellettünk sífelvonó oszlopai.

Hogy vajon hol lehet itt síelni, azt nem látjuk, csak áthatolhatatlan bozótost a drótkötélpálya mellett. 

Szerintem a csúszós ösvény szánkópálya lehet, a férjem szerint túl meredek. Erről eszembe jut, hogy innen csak pár tíz kilométerre, a Vértes alján hogyan törte el a lábát a tesóm egy hegyoldali szánkózáskor. Persze nem volt gyakorlata benne, hogyan is lett volna, amikor a belvárosban laktunk, és maximum a Ligetben szánkóztatott minket a nagyanyánk.  Aztán beugrik, hogy a Normafán is majdnem ilyen meredek a lejtő, amin egyszer leszánkóztam a gyerekekkel – nem is értem, hogy voltam annyira bátor, amikor a csúszós sportok nem a kedvenceim. Mire a gondolatmenet végére érek, lent is vagyunk a lejtő alján.

Az erdei iskolánál pecsételünk, és megcélozzuk a templomot. Biztatóan hívogat, de még legalább két kilométerre, mert a kék jelzés kikerüli a faluközpontot.

Lassan cammogunk a parkolóig. Megkönnyebbülünk, amikor meglátjuk az autót. Még szerencse, hogy nem ellenkező irányba terveztük a túrát, és már nem kell buszra várnunk, csak beülünk, és suhanunk haza.

Na jó, kocogunk, mert én vezetek, de legalább a kedvenc utunkon, a Vértes alján.

Tórógombóc extrákkal

Szeretek kísérletezni, próbálgatni az ízek harmóniáját, sokszor kíváncsiságból, néha azért, mert elfelejtettem megvenni egy hozzávalót, vagy nem kaptam, amit elterveztem, és abból kell főznöm, ami éppen van otthon. Ezek a véletlenül-másképp ételek aztán nagyon finomak tudnak lenni, vagy pocsékok – szerencsére utóbbi a ritkább.

Persze lefuthatnék a boltba prézliért, vagy leküldhetném a fiúkat, sőt darálhatnék magam. Egyikhez sincs kedvem. Sosem voltam oda a prézlibe forgatott gombócokért. Érlelődnek a fejemben az ötletek, hogy miből legyen a túrógombóc bundája, bár tulajdonképpen meztelenül is finom, de azért megkérdezem a férjem, szeretné-e prézlivel.

– Nehogy lemenj, csináld zabpehellyel! –

zárja rövidre a dilemmát. Zabpehely nálunk alapból van otthon, úgyhogy már veszi is elő a dobozt, én meg a kis robotomat. Zúgatom a gépet, ő meg túrja a magos szekrényt (igen, nálunk, külön szekrény van a magoknak, aszalványoknak, pelyheknek), és kihúz egy csomag natúr mogyorót. Oké, hadd szóljon, darálok egy marékkal abból is. Míg forr a víz a gombócoknak, a keveréket olvasztott vajon lassan megpirítom. A prézlit általában kissé elégetem, mert folyton kimegy a fejemből, hogy hiába zárom el alatta a lángot időben, a forró serpenyőben pont annyit pirul még, amennyit már nem kéne. Most óvatos vagyok, bár a zabpehely-mogyoró őrlemény máshogy viselkedik, néhány perc, és finom mogyoró illat lengi be a konyhát.

A gombóc is rendhagyó, annyiból, hogy

kukoricadarával készítem.

Már pihent két órát a massza a hűtőben, és még a zabpehely-pirítás előtt meggyúrtam a gombócokat, amelyek most egy tálcán várakoznak a sorukra, hogy a lobogó vízben kifőzzem őket, mielőtt bundát vesznek.

Közben eszembe jut az előző este megmentett áfonya. Mélyhűtött volt, de véletlenül kint maradt, így lett belőle egy kis lekvár, csak felforralva, cukor nélkül. Majdnem odaégett, az utolsó pillanatban húztam le a tűzről. Mi lenne, ha azzal tálalnám?

Azt hiszem ezt jól kifőztem.

Ami kell hozzá: 1/2 kg túró, 3 tojás, 2 dl kukoricadara, pici só, egy csésze zabpehely, 1/2 csésze natúr mogyoró, porcukor, tejföl, házi áfonyalekvár