Tököm-tököm

Úgy kezdődött, hogy a zöldséges Ferinél, aki hetente kétszer jön a faluba (ahol három hónapja dekkolunk), megláttam a bébitököket.

Feri – akinek a nevét onnan tudom, hogy a helyi nénik Ferikének szólítják –, a világ legszelídebb és legtürelmesebb zöldségese, szabadkozik, amikor a bébitökök ára iránt érdeklődöm: nem hagyták tovább nőni őket, leszedték ekkorán. Nem baj, mondom,

nekem pont ez tetszik, hogy nem ló nagyok,

hanem fényes, kicsi zöldek – persze csak tökhöz mérten kicsik, mert cukkininek például az én ízlésem szerint már nagyok lennének.  Százhetven körül van darabja – mondja Feri, és rátesz a mérlegre egyet. Kettőt kérek, szakítom félbe a mérést, és közben megindul a fejemben a tök ötletroham. A biztonság kedvéért egy csomag kaprot is kérek.


Alig várom, hogy megpucoljam, és felvágjam a zsenge tököket, ezért

kicsit csalódott vagyok, amikor meglátom, hogy a magos közepüket ki kell dobni – úgy látszik ahhoz már nem elég fiatalok, hogy mindenestől faljuk fel őket, de az is lehet, hogy csak én vagyok finnyás.

Mindenesetre ezzel befellegzik a tervemnek, hogy a tökszeleteket paradicsommal váltogatva szépen tepsibe sorakoztatom, mint a halpikkelyeket, tejföllel nyakon öntöm, és reszelt sajttal megszórom.

Újratervezek.

A tekintetem a bulgurra téved, aztán a hűtőben egy csomag túróra.

Megvan, mi lesz az időközben megtisztított, kibelezett tökeimből! Robbantott tök – ami amolyan rakottszerűség.

A bulgurt megfőztem, a tököt felkockáztam, és egy főző olívaolajjal kikent tepsiben összeforgattam, majd hozzámorzsoltam fél kiló túrót meg a hűtőben talált, megkezdett fetát, megsóztam, és megszórtam az aprított friss kaporral. Végül összeráztam, és egyenletesen eloszlattam rajta két tejföl és két tojás keverékét, majd kiraktam szépen vékony paradicsomszeletekkel, és bedugtam a sütőbe úgy fél órára.

Mondtam már, hogy imádjuk a tököt?

Kávé mellé 15.

Ma lenne a ballagás. Normálisan ott lennénk mind az iskola udvarán, és elszoruló szívvel, meghatódva integetnénk a tantermeket és folyosókat karján virágokkal végigjáró nagy fiúnknak, a legkisebbnek. Normálisan a család összegyűlne nálunk, megint meg kéne toldanom az asztalt, hogy mind odaférjünk az ünnepi lakomához.

Normálisan párás szemmel ölelgetném.

De idén elmarad a ballagás, nincsenek virágok, nem jön össze a család, nem ölelgethetem, mert ő napok óta otthon van, mi pedig a vidéki karanténunkban. Egyedül készül a nagy megmérettetésre, nekem egyedül párásodik a szemem, és szorul el a torkom az izgalomtól és a büszkeségtől, hogy eljutottunk eddig, hogy mindjárt érettségizik, és hogy előtte hirtelen felnőtté vált, mert így hozta az élet.

Legyen szép napja minden ballagónak, legyen sikeres az érettségije mindnyájuknak!

Virágzás

Ma elültettem a virágokat. A férjem hozta az öt palántát. Harminc éve kezdődött.

Színtisztán látom magam előtt, hogy ott ülök az egyetem folyosóján az egyik prof szobája előtt. Már vagy félórája várok. Cikáznak a fejemben a gondolatok. Mit fogok mondani? És ő mit fog szólni? Szeptember óta beszélgetünk. Legutóbb a hátsó lépcsőházban futottunk össze, akkor azzal búcsúzott,

repkedj csak madárka, majd csak belerepülsz a hálómba.

Lassan másznak a percek. Azt hiszem belerepültem. Elbizonytalanodom. Lehet, hogy elmaradt a szeminárium? Végre nyílik az ajtó. Néhány ismerős viharzik ki, odavetnek egy-egy sziát, váltunk pár szót, de mind sietnek a vonatukhoz vagy valamelyik közeli kocsmába, hogy belehasítsanak a hétvégébe. Nem megyek velük? Nem, köszi.

Felállok. Várok. Az ajtó még nyitva. Hangok szűrődnek ki. Nem értem, miről folyik a szó. Inkább mégis leülök. Keresztbe teszem a lábamat. Próbálom lazán. A hangok közelednek. Felnézek. Ott áll az ajtóban és néz. Hát te? Rád várok. Akkor menjünk.

Napra pontosan harminc évvel később hozza az öt virágpalántát. Ma elültettem őket.

Terepasztal a Vértes lábánál

A Csákberényből Csákvár felé vezető út különös dombokat szel ketté, távolról úgy néz ki, mintha kifolyt volna a hegy a síkságra, és ahogy a görgetegfolyam szétterült egy láthatatlan kéz hullámosra rázta. Magamban csak szerelemdomboknak nevezem őket a sziklás gyepre fehér kövekből kirakott szívek, nevek, monogramok miatt. A térképen nem ilyen romantikus a nevük, egyszerűen csak dolomitsziklás dombok.

Csákberény szélétől alig két kilométerre, a Vértesi Tájvédelmi körzet egyik erdei útjának bejáratánál parkolunk le. Innen jól rálátni a mező túloldalán nyújtózó dombokra. Ha feltúrnám a fotótáramat, nem is tudom, hány képet találnék, amit erről a pontról lőttem, télen, nyáron, tűző napsütésben, alkonyatkor – mindig szép, most is.

Ahogy nekivágunk az erdő mellett vezető útnak, olyan érzésem támad, mintha egy nagy terepasztalra készülnénk felgyalogolni. Egyik oldalon az erdő, a másikon széles mező, amit a Gánttól a Zámolyi-medence felé hullámzó dolomitsziklás dombok szegélyeznek.

A kutyák boldogan vetik be magukat a bozótba, alig lehet látótávolságon belül tartani őket. A tavaszi szagok izgalomba hozzák őket.

Még egy állatcsontvázat is találnak.

Jó ideje ott lehet már. Vajon egy kilőtt vadé? Vagy a vadászok nem hagynának ott egy állatfejet? Az biztos, hogy vadászterületen járunk, mert az erdő vonalában végig vadlesek állnak. Egy kidőlt, olyan, mint egy felborult birodalmi lépegető.

Március 15-én, fényes nappal nyilván nincs tele az erdő csőre töltött puskás vadászokkal, azért nem engedjük magunktól távol a két kutyát.  Alig egy-két méterrel előttünk ügetnek, orruk a földön, meg-megállnak, és izgatottan szaglásznak. Találnak újabb napszítta vadcsontokat, aztán egyszer nagy izgalomba jönnek, biztos távolból figyelnek valamit.  

Egy lábatlan gyík az. Mozdulatlanul pihen egy sziklán. Percekig gyönyörködünk benne.

A mező végén átvágunk egy keskeny erdősávon, és a Horogvölgyi út mellett házak bontakoznak ki előttünk. Egy darabig elsétálunk az úton, hogy benézzünk a gánti bauxitbánya mögötti völgybe, de a bekötőutat elérve, visszafordulunk, és nekivágunk a jobb kéz felől magasodó dombon felfelé vezető csapásnak. Fentről látjuk, hogy a völgy teljesen beépült – porták és házak felkúsznak egészen a szomszédos dombok tetejéig.

A másik irányban újabb völgy és domb vár ránk. Baktatunk lefelé, aztán felfelé, aztán tovább egy lankás gerincen.

Fák sehol, csak sziklák, zöld moha-, sárga és szürke zúzmótelepek,

meg egy szakadék – talán felhagyott kőbánya. Ahogy megint ereszkedünk, egy erdősávhoz érünk, ahonnan gyerekzsivaj hallatszik. Nemsokára meg is látjuk őket, és nem messze egy tisztáson néhány, piknikre készülődő felnőttet. A nők mind egyforma kendőben vannak. Vajon kik lehetnek?

Egy homokbánya partfalát megkerülve ereszkedünk még lejjebb, hogy aztán a következő dombot is megmászhassuk.

Ez az utolsó. Ahogy átérünk, jobbra felbukkan a mező az erdővel és a parkolóval. Csak látszólag van közel, majd félóra, míg átérünk.

Mielőtt leérünk a terepasztalról, átballagunk még az út túloldalára, hogy megnézzük, milyen katonai emlékmű áll ott: majdnem napra pontosan 75 évvel ezelőtt, 1945 március 16-án itt lőtték szitává a nyílt terepen a szovjetek a magyar 2. páncéloshadosztályt. 

Nem is sejtettük, a szerelemdombok sötét titkát.

Hortobágyi húsos palacsinta

Napok óta palacsintára vágyom, és a csirkecombfilé sem állhat tovább a hűtőben. Tökéletes egybeesés a hortobágyi húsos palacsintához. Nem is hezitálok, a férjemet azért megkérdezem, mit szól hozzá, mert ő nem valami nagy húsevő. Szerencsére tetszik neki az ötlet, akárcsak a fiamnak, aki kénytelen volt velünk jönni a vidéki karanténba.

Amikor gyerekkoromban étterembe mentünk a szüleimmel, nem kérhettem hortobágyi húsos palacsintát, hiába szerettem nagyon. Apám vendéglátósokat tanított – ők már csak tudták, mit nem érdemes rendelni. Kizárólag otthon ehettem ezt a kedvencemet, de csak kétszer egy évben, mert a hortobágyi húsos palacsinta elkészítése munkás szertartás volt. Apám bevette magát a konyhába, és alkotott.

Pörköltet főzött, guszta, pöttyös palacsintákat sütött, darált, töltött, tekert, rétegzett, és a végén a tejföllel beforralt szaftot mindig egy kék virágos, öreg kerámiakancsóból locsolta a vastag falú, agyonégett ovális jénaiba sorakoztatott palacsintákra.

Napok óta palacsintára vágyom, és a csirkecombfilé sem állhat tovább a hűtőben. Tökéletes egybeesés a hortobágyi húsos palacsintához. Nem is hezitálok, a férjemet azért megkérdezem, mit szól hozzá, mert ő nem valami nagy húsevő. Szerencsére tetszik neki az ötlet, akárcsak a fiamnak, aki kénytelen volt velünk jönni a vidéki karanténba.
Hogy a férjem kedvében járjak, teljes kiőrlésű lisztből sütöm a palacsintákat. Máskor harcolok vele, mert a túrós vagy lekváros palacsintát jobban szeretem fehér lisztből, de a hortobágyi palacsinta pont így lesz jó. Kicsit izgulok, hogy nem szakadnak-e majd ki, és hogy szép pöttyösek lesznek-e. 

A pöttyök fontosak. Nélkülük nem igazi a palacsinta.

A liszt mindegy, az évek alatt megtanultam kukoricalisztből is palacsintát sütni, a serpenyő a lényeg. A titka az, hogy nem sütünk benne mást. Ezt már a férjem is tudja, mióta egyszer tojásrántottát rittyentett a nagymamám palacsintasütőjében, és hiába tálalta nagy boldogan, én nem dicsértem meg. A jó serpenyőt elég egyszer vékonyan kiolajozni, és nem ragad le benne a palacsinta.

Élvezettel figyelem, ahogy a forró vason sül a tészta.

Amikor az utolsó nyers folt is eltűnik, óvatosan megmozgatom, egy olajos falapáttal finoman körbehúzom a szélét, hogy a megfelelő pillanatban megfordítsam, hol alányúlok, hol feldobom. Az elsőn nincsenek szép sült pöttyök. Még kellett volna neki fél perc. Innentől jobban koncentrálok a pöttyökre. Szeretném, ha az én palacsintáim is olyan szépek lennének, mint amiket régen apám sütött.

A két tojásból és az érzés szerint hozzáadott tejből, olajból, teljes kiőrlésű lisztből, szódából tizenhat palacsintám lesz. A jénai edényemben megtöltve csak tizenkettő fér el. Sebaj, egy-egy kenésnyi húspéppel mindhármunknak jut egy kis kóstoló, azt az egy árvát meg aki kapja, marja. 

Míg kisütöm a palacsintákat, a pörkölt is megfő, fél kiló felkockázott csirkecombfiléből, két fej hagymával, fokhagymával, két sárgarépával, egy kis üveg paradicsomsűrítménnyel. A merülő mixer poharában több részletben, némi mustárral pépesítem, ügyelve rá, hogy a szaft egy része megmaradjon, azt egy doboz tejföllel összeforralom.

A palacsintákat jól megpakolom a húspéppel, egyet tekerek rajtuk, kétoldalt behajtom, még egyet tekerek, és a duci csomagokat egy ovális jénaiba sorakoztatom. A végén leöntöm a tejfölös szafttal.

Mielőtt húsz percre a forró sütőbe tolom az edényt, gyönyörködöm a művemben, a pöttyök kikandikálnak a szaft alól.

Ami kell hozzá:

palacsinta: 2 tojás, tej, szóda, kevés olaj, pici só, kb. 1,5 bögre tetszés szerinti liszt

húspép: 1/2 kg hús (csirkecombfilé/sertéslapocka), 2 fej vöröshagyma, 2-3 gerezd fokhagyma, 2 szál közepes sárgarépa, 1 kicsi doboz paradicsomsűrítmény, őrölt pirospaprika, só, oregánó, a pépesítéskor 2-3 kanál mustár, a szaft beforralásához 1 kis doboz tejföl