Tórógombóc extrákkal

Szeretek kísérletezni, próbálgatni az ízek harmóniáját, sokszor kíváncsiságból, néha azért, mert elfelejtettem megvenni egy hozzávalót, vagy nem kaptam, amit elterveztem, és abból kell főznöm, ami éppen van otthon. Ezek a véletlenül-másképp ételek aztán nagyon finomak tudnak lenni, vagy pocsékok – szerencsére utóbbi a ritkább.

Persze lefuthatnék a boltba prézliért, vagy leküldhetném a fiúkat, sőt darálhatnék magam. Egyikhez sincs kedvem. Sosem voltam oda a prézlibe forgatott gombócokért. Érlelődnek a fejemben az ötletek, hogy miből legyen a túrógombóc bundája, bár tulajdonképpen meztelenül is finom, de azért megkérdezem a férjem, szeretné-e prézlivel.

– Nehogy lemenj, csináld zabpehellyel! –

zárja rövidre a dilemmát. Zabpehely nálunk alapból van otthon, úgyhogy már veszi is elő a dobozt, én meg a kis robotomat. Zúgatom a gépet, ő meg túrja a magos szekrényt (igen, nálunk, külön szekrény van a magoknak, aszalványoknak, pelyheknek), és kihúz egy csomag natúr mogyorót. Oké, hadd szóljon, darálok egy marékkal abból is. Míg forr a víz a gombócoknak, a keveréket olvasztott vajon lassan megpirítom. A prézlit általában kissé elégetem, mert folyton kimegy a fejemből, hogy hiába zárom el alatta a lángot időben, a forró serpenyőben pont annyit pirul még, amennyit már nem kéne. Most óvatos vagyok, bár a zabpehely-mogyoró őrlemény máshogy viselkedik, néhány perc, és finom mogyoró illat lengi be a konyhát.

A gombóc is rendhagyó, annyiból, hogy

kukoricadarával készítem.

Már pihent két órát a massza a hűtőben, és még a zabpehely-pirítás előtt meggyúrtam a gombócokat, amelyek most egy tálcán várakoznak a sorukra, hogy a lobogó vízben kifőzzem őket, mielőtt bundát vesznek.

Közben eszembe jut az előző este megmentett áfonya. Mélyhűtött volt, de véletlenül kint maradt, így lett belőle egy kis lekvár, csak felforralva, cukor nélkül. Majdnem odaégett, az utolsó pillanatban húztam le a tűzről. Mi lenne, ha azzal tálalnám?

Azt hiszem ezt jól kifőztem.

Ami kell hozzá: 1/2 kg túró, 3 tojás, 2 dl kukoricadara, pici só, egy csésze zabpehely, 1/2 csésze natúr mogyoró, porcukor, tejföl, házi áfonyalekvár

kávé mellé 15.

Eljátszom a gondolattal, hogy közvélemény-kutatást végezek a szomszédok között, hátha valakinek ugyanolyan asztala van, mint nekünk, és szükség esetén egyszerűen csak leszaladunk érte, és viszont.
A szomszédok egy részét nem is ismerem. Ott van például az a nő, aki egyik nap úgy tört ki a liftből hogy közben vörösödő fejjel ordított a gyerekével, aki gyalog jött le, és végignyomta minden emeleten a hívógombot. A nő egy ócska asztalt ráncigált kifelé, hátra a kukatároló irányába.
– Ugye, nem ott akarja lerakni? – kérdeztem csakazértis, bár nem voltam biztos benne, hogy a fia után nem én következem a leordításban. Meghökkent. De csak egy pillanatra , majd ellentmondást nem tűrve vágta oda: dehogynem.
Elképzelem, hogy becsöngetek hozzá, és kölcsönkérem az asztalát. Kinyitja az ajtót. Kelletlenül rám böffen, aztán elakad a szava. Vajon mi lenne a folytatás? Kölcsön adná az újonnan vett asztalát, amit végre beállíthatott az előző lakó levetett asztala helyére? Elküldene melegebb éghajlatra? Egyszerűen nemet mondana?
És én? Én kinek adnám kölcsön az asztalunkat a házban? Neki? Az alattunk lakónak? Az emeleti teregetőtársamnak? A kutyás házaspárnak egy emelettel feljebbről?
Van még egyáltalán olyan, hogy asztallal-székkel segítik ki egymást a szomszédok?

A falon túl – séta az Újköztemető körül

Az Újköztemető vagy Rákoskeresztúri Köztemető Kőbányán van, Rákoskeresztúr szomszédságában. A területe 207 hektár, ami így önmagában semmit nem mond annak, aki nem jártas a földmérésben, még a 2,07 négyzetkilométer sem több, mint egy adat, kivéve, ha az ember körbejárja két-három óra alatt –attól függően, mennyit nézelődik menet közben. De miért járja körbe az ember a temetőt? Mert körbe lehet, és mert bentről nézve mindig is fúrta az odalát a kíváncsiság, hogy mi lehet a komor falon túl.

Régen mindig féltem kicsit, ahányszor a nagyapám sírját kerestük a családi kézzel rajzolt térképét silabizálva a gyakran látogatott sírhelyektől távolabb eső parcellában. Nem tudtam nem gondolni rá, hogy mennyire elhagyatott, bármilyen szép és vadregényes is. Emlékszem, egyszer anyámmal nagy bőszen sikáltuk a mohát a sírkőről, amikor a semmiből felbukkant mellettünk egy alak, sírkőcsiszolást ajánlgatva. Mi ketten voltunk, ő egyedül, mégis eléggé megijedtünk, mert közel-távol egy lélek sem volt rajtunk kívül. A heves szívdobogásom csak akkor szűnt meg, amikor végre kiértünk a főútra.

A Tünde utca és a Frangepán utca kereszteződésénél kialakított határkő emlékparktól indulunk, a betonútról az első ösvényen balra fordulva vesszük be magunkat a régi határerdőbe – ez annak a 183 méteres eredőszalagnak a maradványa, amit a 19. század végén a homok megkötésére telepítettek. (Itt írtam már róla) A nyílegyes útról jobbra tartva hamar elérjük a Korányi erdősort, vagyis a temető fala melletti dűlőutat. Futókkal és kutyásokkal is találkozunk – a szomszédos Erzsébettelepről és Újhegyről valószínűleg sokan járnak ki ide. A saroknál az Eszterlánc utcára kanyarodva gyalogolunk tovább a többé kevésbé jó állapotú, szürke betonfal mellett. Mögötte vannak a temető legelhagyatottabb parcellái.

Feltűnik, hogy sehol sincs kapu.

Ezek szerint a temetőnek nincs másik bejárata. Miért is lenne, és ha lenne, miért nyílna az erdőre? Pláne az Eszterlánc utca felőli oldalra, amelynek legvégén van a 301-es parcella. Az itt nyugvó hárommillió lélek egyirányú belépőt vett, a látogatók meg jobb, ha nem kóvályognak össze-vissza.

Ez a leghosszabb falszakasz, középtájt az erdészet bekerített, roncsokkal, használt abroncsokkal körülvett telepével, amit meg kell kerülni. A Keresztúri-erdő tanösvényének egyik tábláján olvasható, hogy az erdész régóta itt is lakik. Ahogy a sáros barázdákon araszolunk, valószínűleg ő hagy le minket a terepjárójával.

Errefelé a leggöröngyösebb az út,

eső után nemigen lehet megközelíteni a tanösvény információs tábláját, és a „magaslest”, amiről pont Nagy Imre sírjánál lehet benézni a Nemzeti Gyászparkba. (Erről azért nincs fotóm, mert egyenesen a facebook-történetbe tettem, és onnan eltűnt – ha valaki tudja, hogyan lehet elővarázsolni, szóljon!)

Az Eszterlánc utca végén, a hegyesszögben nyugat felé forduló falat követve egy mező tárul fel. Ezen az oldalon a távolabb csapássá szűkülő dűlőutat követve kissé el kell távolodnunk a faltól.

Az Ezüstfa utca és a temető fala közötti füves mezsgye pont olyan széles, mint a határerdő. A Kőbánya-kertvárosi iparnegyed mögötti réten senki nem jön velünk szembe – úgy tűnik, ez itt nem kirándulóhely, inkább senki földje, trágyakupacokkal, építési törmelékkel, eldobott dolgokkal.

A temető fala mellett egyre több szeméthalmot látunk, és a mező végén a terep is kellemtelenül hepehupássá válik – fűvel benőtt gyanús domborulatokon lépdelünk. Arra tippelünk, hogy a város sok évtized alatt kialakult egyik nagy “természetes” szemétlerakójába tévedtünk. Inkább áttérünk a fal melletti kacskaringós, borostyános csapásra, és végül a Takarék utcán lyukadunk ki, ami nem más, mint az Újköztemető és a Kozma utcai izraelita temető közötti dűlőút.

Sokkoló a látvány: mindkét irányban szemétkupacok, ameddig a szem ellát. Mivel nagyjából félúton járunk, visszafordulni nem akarunk, így marad a törmelék, a mérhetetlen mennyiségű háztartási hulladék, a szaros pelenkák, a vegyszeresflakonok, a festékesvödrök kerülgetése végig a Fűz utcán, egészen a Kozma utcáig, jó egy kilométeren át… Hello, 21. század!

De hát Pest hátsón mi másra számítottunk? Bevallom, én titkon reménykedtem benne, hogy az északi fal mentén is jót sétálunk, és nem kapjuk így telibe a “nemazénportámleszarom” mentalitást. Szóval, ha valaki azt gondolná, hogy változott a felfogás, itt meggyőződhet róla, hogy bőven van mit tanulni, mert még mindig vannak, akik inkább zötykölődnek néhány kilométert valamilyen félreeső dűlőúton, hogy megszabaduljanak a szemetüktől, mint hogy elvigyék egy hulladékudvarba, valamelyik újrahasználati központba, vagy ami még használható, odaadják szegényeknek.

Amúgy némelyik kupac kincseket rejt, olyanokat, mint például a piros kutya. De látunk ép fotelokat a 80-as évekből, iratokat, dokumentumokat, képeslapokat, bűnbánó levelet, gyöngyírással a börtönből…

Balra, a sarkon előttünk magasodik az Újköztemető a régi krematóriumának kéménye, és ahogy a Fűz utcára kanyarodunk, az alacsonyabb a fal fölött rálátunk a török katonai parcellára – az I. világháborúban elesetteket temették ide. Az Újköztemetőben román, olasz, lengyel szovjet katonai parcellát is létrehoztak a múlt század elejétől. Lejjebb hosszan sorakoznak az urnafülkés emlékművek.

Túloldalt, a zsidó temető betonfala mögül jobbára csak az öreg fák látszanak ki, de egy helyen hiányzik a betonelem. Odabent a legtöbb síremlék elhagyatott, a mohos kövekről lekoptak a feliratok, a területet lassan elnyeli az elvadult növényzet, de egy síron felfedezzük az emlékezés kavicsait.


A Kozma utcáig kilépünk, jobboldalt téglafal váltja fel a betonelemes kerítést. Kerülgetjük a sűrűsödő szeméthalmokat, és magunkban pufogunk. Az utolsó kupac a főúttól nem messze egy komplett háztartás, valaki nem olyan régen ide lomtalanította valakinek az életét, személyes iratoktól a ruhákon át a bútorokig.

Megkönnyebbülünk, mikor végre kiérünk a villamosvágányokhoz. A Kozma utcának ezen a részén egymást érik a sírkövesek az Újköztemető főbejárata előtti néhány éve rendezett körforgalomig. Teszünk egy kitérőt a Kisfogház Emlékhely emléktáblájához, majd a börtön mellett megyünk tovább, a sarki őrtoronyig, szemben a Korányi erdősorral. Azon sétálunk vissza a határerdőn át a Tünde utcáig. 

Határkövektől határerdőig, és azon is túl

A határerdő sok meglepést tartogatott, és nem azért, mert eltévedtünk – itt még akkor sem lehet eltévedni, ha a négyzethálós utakról valamelyik kanyargós ösvényre térsz –, hanem azért, mert a Keresztúri erdőben felfedeztünk egy klassz tanösvényt, és amíg bejártuk, megismertük az erdő történetét, rejtett helyeit, állat- és növényvilágát.

Madártanösvény gépmadarakkal

A Pest, Keresztúr és Lőrinc régi hármas határánál, a Tünde utcában vesszük be magunkat az erdőbe. Jó látni, hogy a korábban magukra hagyott városi erdők újjászületnek: sétautak, tanösvények, sport- és futókörök, piknikhelyek és játszóterek nőnek ki a földből. A Bélatelepi erdőben tavaly madártanösvényt avattak, az itteni madarakat bemutató leírásokkal, a Frangepán utca sarkán pedig emlékparkot alakítottak ki. Nem valamilyen felemelő eseményre emlékeztet a határkövek mellett felállított méretes, gravírozott réztábla, hanem a hármas határra, ahol régen Pest, Lőrinc és Keresztúr összeért, és még arra, hogy itt van az ős-Duna homokbuckáin létrejött Pestszentlőrinc legmagasabb pontja 145 méteren.
Az emlékpark, a madártanösvény és a néhány éve létrehozott Tünde park (piknikezésre kialakított tisztás) a szabadtéri kikapcsolódást segítené,

kár, hogy pont e sáv fölött húznak el a Ferihegyről felszálló gépek fölsüketítő zajjal – csak itt járva érti meg az ember az Erzsébettelepen és Bélatelepen lakók kétségbeesett tiltakozását a közvetlenül a házaik fölött ötpercenként elhúzó gépmadarak miatt.

Míg végigsétálunk a Köztemető és Erzsébettelep házai közötti erdősávon, legalább tíz gép tör elő a reptér irányából olyan hangerővel, hogy egymás szavát sem halljuk, nemhogy a madárcsicsergést.

Határerdő a temető tövében

Az Új Köztemető kerítése melletti Korányi Frigyes erdősor a Kozma utcába torkollik, éppen a börtön egyik őrtornyával szemben – ott, ahol egyszeri kirándulóként valószínűleg nem merészkednél be az erdőbe (ha mégis a Kozma utca felől érkezel, nyugodtan bemehetsz). A térkép szerint ez itt az IME, vagyis az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet, ami a Budapesti Fegyház és Börtön területéhez tartozik, csakúgy, mint az Újhegyi úton a Kisfogház, ami ma már 56-os emlékhely. Ezt a környéket, börtönöstől, temetőstől, lepukkantságával együtt szeretem, mert

ez itt egy másik Pest, mint amit az útikönyvek mutatnak, legalább olyan érdekes és izgalmas helyekkel és történetekkel.

A Korányi Frigyes erdősor a másik irányban az Eszterlánc utcába fut bele a temető sarkánál, és ezen az erdei úton elsétálhatsz a temetőnek a főbejárattól legtávolabbi pontjáig, ahol a 301-es parcella van, sőt akár a Jászberényi útig, ahol a határerdő véget ér. Különös hangulatú ez az út, egyik oldalán az omladozó betonkerítéssel, mögötte a legelhagyatottabb parcellákkal, középtájt erdészházzal. Az erdészeti útról ösvények ágaznak le, vissza a Tünde utca irányába, aminek a végén van az MH Egészségügyi Központ, Egészségügyi Felkészítő és Továbbképző Intézet objektuma – jelentsen ez bármit is. Hiába terpeszkedik az erdő közepén, annyira nem lehet titkos hely, mert simán elsétálhatsz a főbejárata előtt. A betonoszlopos lámpákkal szegélyezett kerítés és az elhagyatott őrtornyok alapján volt idő, amikor ezt nem tehetted volna meg.   

Tanösvény a Keresztúri-erdőben

Az Erzsébettelep és az Új Köztemető közötti erdősáv 183 méter széles – ez a katonai egészségügyi központ mögötti Keresztúri-erdő 15 állomásos tanösvényének egyik táblájáról derül ki. A határerdő története röviden annyi, hogy Pest nagyvárossá válásához valahogy le kellett küzdeni a mindent beterítő, undok homokot, így született döntés 1877-ben egy erdőöv telepítéséről.  Persze a korabeli fásítás körül (is) József nádor és Széchenyi István bábáskodott.

A „140 évvel ezelőtti környezetvédelmi sikerből”, vagyis a Pestet körülölelő erdőszalagból mára csak darabok maradtak – például itt a régi hármas határ közelében –, illetve az erdők gyarapodtak az 1940-50-es évek erdőtelepítései nyomán.

Ez utóbbinak köszönhető többek között a Keresztúri -erdő vagy a Halmierdő (itt olvashatsz róla).

A főváros határát ma legfeljebb térkép mutatja, régen határkövek jelezték. A budai határkövek talán ismertebbek, internetes térképet is találni a helyükkel. A pesti határkövek úgy látszik, nem ilyen népszerűek, de az is lehet, hogy egyszerűen jobban elnyelte őket a terjeszkedő város. A Régivám út mellett két, helyén maradt régi határkő megkeresésére hívnak a tanösvény táblái. Mindkettő ott bújik az aljnövényzetben, közvetlenül az út mellett.

Érdemes megkeresni, és amennyire lehet körbejárni őket. Az egyiken jól kivehető az évszám és a felirat, a másikon hatalmas lövésnyom őrzi az 1944 utolsó napjaiban a szovjetekkel folytatott néhány napos csata emlékét.

A tanösvény a Helikopter lakópark melletti katonasírnál ér véget, közben lövészárkot, bunkert, harckocsiárkot is érint, és a lényegre törő hadtörténeti leírásokból kibontakozik, hogy milyen lehetett az itteni összecsapás.

Az 1940-es években a Keresztúri erdő még legelő volt, az erdősítés később kezdődött. A tanösvény egyik állomása azt is bemutatja, milyen lehetett a honfoglalás kori erdőspuszta – akác helyett tölgyekkel –, és a ligetes részen megbújó méhkaptárokhoz is elvezet.

Sok minden kiderül az erdő ökológiájáról,

például arról, hogy mi a baj az akáccal, mégis miért szeressük, hogyan került ide az amerikai vörös tölgy, mi a borostyán és a holtfa szerepe az erdei életközösségben, hogyan terjesztik a fenyőrigók a városi légszennyezésnek is ellenálló nyugati ostorfát, hogyan kerülnek őzek, nyulak és rókák a temetőbe, és hol nő komló.

A Keresztúri-erdő tanösvényét a XVII. kerületi Helikopter lakóparktól a legegyszerűbb megközelíteni, a Bélatelepi-erdő madárösvényét a XVIII. kerületi Tünde utca – Frangepán utca sarkán kialakított emlékparktól, de akár össze is kötheted és a határerdő bejárásával is kiegészítheted a sétát, ahogy mi tettük. Ez így már egy 13 kilométeres kirándulás.

A teljes, kb. 13 kilométeres séta útvonala:

Emlékpark (Tünde utca – Frangepán utca) – Korányi Frigyes erdősor – Eszterlánc utca – Keresztúri-erdei tanösvény – Bélatelepi madártanösvény – Emlékpark

A tanösvény linkje: https://parkerdo.hu/kereszturi-erdo/

Kávémellé 14.

Egy hiedelem szerint az éved arról szól, amit elsején csinálsz.

Lencsét már ettünk (a szokásos zelleres-balzsameceteset – isteni, majd felteszem a receptjét), sétáltunk az erdőben nyolc kilométert, olvastam, írtam, posztoltam – eddig szuper!

De a nap fénypontja, hogy felavattuk a kutyamosót

a szomszédos benzinkúton. Mióta felállították tervezem, csak eddig nem volt rá ok. Ma, 2020 első napján az is meglett. Elég prózai, még a férjemnek sem maradt ellenérve.

– Odanézz, mit csinál a kutya! Méziii, ne, pfúj, ide gyere, mert kettéváglak!
Késő. Kéjesen hempergőzik valamiben. De szót fogad, még egyet tekergődzik, vidáman lábra pattan, és jön, egyszer sasszézva tempót is vált. Ártatlan képpel, a hátán egy nagy sárga folttal… A férjem visszalép, tanulmányozza a hempergés helyét.
– Kaka – de a nagy része rákenődött a hátára, még a farka is belelóg, ahogy csóválja.

Legalább nem evett belőle – volt olyan is, és a kis görény hogy vigyorgott a maszatos fogaival.

– Így be nem jössz a lakásba! Megyünk a kutyamosóba! Úgyis régen ki akarom próbálni.
– Biztos? – kérdi a férjem.
– Biztos! Én nem fogok kádat is pucolni.
– Hát jó, hozok aprót, a kocsimosásra gyűjtöttem…
– Hozzad! Lent megvárlak.
A kutyamosó foglalt.
– Menjünk haza, fürösszük otthon? – próbálkozik a férjem.
– Nem!
Miért törülközőbe bugyolálva hozzák ki az előző kutyát? Tényleg, gyenge a szárító? És hideg? Mi legyen?
– Menjünk haza, fürösszük otthon!
– Nem! – tépem fel az ajtót.

Betömörülünk a bokszba.

A férjem dobálja be a pénzt, nyomja a gombokat, én csutakolok, borzolok, fésülök, Mézi remegve tűr, Zoya türelmetlenül tekintget az ajtó felé. Tíz perc alatt megvagyunk. Habos mosás, öblítés, szárítás félig – kétezerért. A teljeshez még egyszer ennyi kéne, mert a falra szerelt gégecsőből csak bágyadt szellő fújdogál.
– Jé, van kondicionáló és kullancsriasztó program is!
– Menjünk már!
Most akkor sz@rul indult az év, vagy nem?